(*A Caltechen 1974-ben, a tanév végi avatási napon tartott beszéd átdolgozott változata)

A középkorban mindenféle bolond elméletek születtek, például komolyan hitték, hogy a rinocérosz tülkéből készült őrlemény fokozza a férfiasságot. Aztán fölfedezték az eszmék szétválasztásának módszerét - ha egy eszme nem működik, el kell vetni -, és ez a módszer a természettudományokban is elnyerte méltó szerepét, sőt azóta sikerült jelentősen kiterjeszteni és továbbfejleszteni. A mi korunkat nyugodtan nevezhetjük a természettudományok virágkorának; olyannyira a természettudományok korát éljük, hogy manapság már nem is értjük, egyáltalán hogyan ténykedhettek valaha a kuruzslók és csodadoktorok, hiszen amit állítottak és hirdettek, abból jószerével semmi nem vált be és nem működött.

            Mégis sokszor találkozom olyanokkal, akik előbb vagy utóbb társalogni kezdenek velem az ufókról, az asztrológiáról, a miszticizmus valamelyik ágáról, a tudat kiterjesztéséről vagy valami hasonló témáról. Ebből pedig kénytelen vagyok arra következtetni, hogy mégsem a természettudományok korában élünk.

            A legtöbb ember annyi sok csudálatos marhaságban hisz rendületlenül, hogy egyszer eldöntöttem: megpróbálom megfejteni e hiedelmek valódi okát. Sokat emlegetett kíváncsiságomnak és vizsgálódó hajlamomnak köszönhetem, hogy idővel beleütköztem egy komoly problémába, és végül szabályosan elborított a töméntelen szellemi hulladék. Kezdetben a miszticizmus különféle elméleteit próbáltam a helyükre tenni: ingerhiányos állapotban tartályokban ücsörögtem, sok-sok órát hallucináltam, úgyhogy mondhatom, van némi fogalmam a dologról.

            Aztán elmentem Esalenbe, amely egyfajta melegágya az efféle eszméknek (amúgy gyönyörű hely, érdemes megnézni), és szép lassan beterített az a sok szellemi hulladék - akkor még nem is tudtam, hogy mennyire...

            Esalenben, az óceán fölött százméternyire, egy kiugró platón több fürdőhely is működik a hévforrások szomszédságában. Az egyik legcsodálatosabb élményem az volt, amikor egy hévforrás meleg vizében üldögélve elnéztem a szikláknak csapódó hullámokat, és ha fölpillantottam, csak a kristálytiszta, kéklő égboltot láttam magam fölött - no és mindemellett tanulmányozhattam azt a csodaszép, pucér nőt, aki egyszer csak megjelent, és minden ceremónia nélkül elhelyezkedett mellettem a vízben.

            Egyik alkalommal éppen ott üldögéltem a vízben, egy szép lány és egy pasas szomszédságában. A lány és a fickó láthatólag nem ismerték egymást, úgyhogy rögtön elkezdtem magamban tanakodni: „Azannya, valahogy meg kell ismerkednem ezzel a szép pucér babával!” Éppen azon törtem a fejem, hogyan szólítsam meg, amikor a pasas azt mondja neki: - Őőő, én amúgy masszázzsal foglalkozom. Mondja, nem gyakorolhatnék magán?

- Dehogynem! - válaszolta a lány. Kimásztak a vízből, és a lány lefeküdt az egyik masszázsasztalra.

            „Micsoda csodás hajlatok! Magamtól elképzelni sem tudnék ilyet!” - állapítottam meg magamban, miközben a pasas elkezdte masszírozni a lány lábának nagyujját: - Azt hiszem, megvan - itt érzek egy kis dudort: ez biztos a hipofízis!

- Haverom, annak a dudornak semmi köze a hipofízishez! Inkább tanulja meg a reflexpályákat! - szóltam rá mérgesen. Mindketten ijedten meredtek rám (tényleg nagyon dühös voltam), én meg inkább gyorsan behunytam a szemem, mintha meditálnék.

            És ez csak egy példa arra a szellemi hulladékra, amivel szemben végül tehetetlennek bizonyultam...

            Az érzékeken túli érzékeléssel és a parajelenségekkel is foglalkoztam: legutóbb Uri Gellerrel találkoztam, aki állítólag, ha az ujjával dörzsölgeti, meg tudja hajlítani a kulcsokat. Egyszer meg is hívott a szállodai szobájába, hogy láthassam, hogyan olvas az agyamban és hogyan hajlít kulcsot. Gondolatolvasási kísérletei nem jártak sikerrel: szerintem senki emberfia nem tud olvasni a gondolataimban. A fiamnál volt egy kulcs, azt odaadtuk Gellernek, ő elkezdte dörzsölgetni az ujjával - és nem történt semmi.

            Geller erre közölte, hogy víz alatt jobban megy a dolog - képzelhetik a jelenetet: ott álltunk a fürdőszobában, Geller a víz alá tartotta a kulcsot, aztán megint dörzsölgetni kezdte az ujjával - és megint nem történt semmi. Hát ezt a jelenséget sem sikerült tanulmányoznom...

            Aztán elkezdtem tanakodni magamban, hogy miben hisz még az emberiség rendületlenül. (Eszembe jutottak a kuruzslók és a csodadoktorok, és hogy milyen egyszerű lett volna rajtakapni őket: csak rájuk kellett volna bizonyítani, hogy egy árva szó nem igaz abból, amit hirdetnek.) Sok mindent találtam, amiben manapság tényleg nagyon sokan hisznek: például nagyon sokan hiszik, hogy nagyjában-egészében tudjuk, hogyan kell oktatni a gyerekeket. Az olvasás és a matematika tanítására mindenféle komoly elméletek születtek, de ha jobban megnézzük, gyermekeink olvasni tudása nemhogy javulna, inkább romlik - pedig már régóta ugyanazokra bízzuk a tanítási módszerek folyamatos jobbítását.

            Itt bizony valami kuruzslásos módszerrel állunk szemben, ami sehogyan sem akar működni, és igencsak meg kellene már vizsgálnunk, hogy miért hisznek még mindig oly sokan és oly kitartóan e módszer létjogosultságában. Egy másik példa: a bűnözőkkel való bánásmód. Napnál világosabb, hogy ezen a téren nincs semmi fejlődés: hiába vagyunk teli elméletekkel, egy tapodtat sem léptünk előre - a bűnözők kezelésének mai módszereivel láthatólag nem sikerül visszaszorítani a bűnözést.

            És mégis állítom, hogy mindezekben az esetekben tudományos módszerekre, a körülmények tanulmányozására van szükség, mert az áltudományok érzésem szerint egyszerűen megbénítják a józan ész nevében cselekvő embereket. Vegyük csak azt a tanárt, akinek megvannak a kipróbált és jól bevált módszerei az olvasás tanítására, aztán az új iskolarendszer nevében ráerőltetnek valami más módszert, sőt még el is hitetik vele, hogy az ő módszere nem feltétlenül volt jó! Vagy vegyük a szülőket, akiknek így vagy úgy sikerül megfegyelmezniük rosszcsont fiukat, aztán egész hátralevő életükben gyötörheti őket a lelkiismeret-furdalás, mert a szakértők szerint „nem az igazán üdvözítő módszert választották”.

            Ideje hát közelebbről is megvizsgálnunk a működésképtelen elméleteket és a tudományos áltudományt! Az oktatás és a pszichológia tárgyköréből fentebb kiragadott példáimban alakot ölt mindaz, amit én „mintha-tudománynak” szoktam nevezni. A „mintha-kultuszra” van egy kedvenc történetem. A második világháború alatt a déltengeri szigetek lakói sok teherszállító repülőgépet láttak megérkezni, tele mindenféle földi jóval. Amikor vége lett a háborúnak és a szállításoknak, a bennszülöttek kultuszt teremtettek maguknak: fáklyákkal kivilágított „kifutópályákat” építettek, cölöpkunyhót emeltek a „repülésirányítónak” és fából faragott „fejhallgatót” adtak a fejére - a fejhallgatóra még „antennát” is szerkesztettek pálcikákból -, és várták, hogy megérkezzenek a repülőgépek. Mindent előkészítettek, és első pillantásra tökéletes is volt az illúzió, hiszen minden úgy nézett ki, mint valaha - csak éppen nem működött a dolog, nem jöttek a repülőgépek. Hát ezt hívom én „mintha-kultusznak”! Hasonlóképpen, a „mintha-tudomány” is követi a tudományos vizsgálódás bevett előírásait és módszereit, de valami alapvető dolog mégiscsak hiányzik belőle - a repülőgépek csak nem akarnak megjönni...!

            Most már itt volna az ideje, mégis nagyon nehéz megmagyaráznom, mi is hiányzik a „mintha-tudományból” - a magyarázat ugyanolyan nehéz, mint elmagyarázni a déltengeri bennszülötteknek, hogy mi hibádzik a repülőterükben, miért nem jönnek a repülőgépek. Nem olyan egyszerű a dolog: hiszen nem csak annyi a baj, hogy, mondjuk, a fejhallgató alakján kellene egy kicsit változtatni. Ám mégis van valami, van egy bizonyos általános vonás, amely érzésem szerint valamennyi esetben hiányzik a „mintha-tudományból”. Szeretjük azt hinni, hogy ezt a valamit gyermekeink megtanulják az iskolában; nem nevezzük a nevén soha, nem mondjuk ki, hogy mi is valójában, de buzgón reméljük, hogy az iskola a tömérdek tudományos kísérlettel megtanítja rá a gyerekeket.

            Úgy hiszem, meglesz a haszna, ha itt és most tisztán, világosan kifejtem, mire gondolok: a tudományos tisztességre, a tudományos gondolkodás vezérlő elvére, az őszinteség és a becsület tudományos megfelelőjére - a tiszta lelkiismeret zálogára a tudományban! Ennek az elvnek kell vezérelnie bennünket, ha közreadjuk egy kísérletünk eredményét; nemcsak a pozitív eredményekről kell beszámolnunk, hanem azokról a tényezőkről is becsülettel szót kell ejtenünk, amelyek esetleg semmissé tehetik megfigyeléseink érvényét. Nemcsak az általunk jónak gondolt okfejtéssel kell előállnunk, hanem szólnunk kell azokról az egyéb magyarázatokról is, amelyek elvben lehetségesek; ezenkívül meg kell említenünk azokat a körülményeket, amelyeket más kísérletek révén kiküszöböltünk, és el is kell magyaráznunk e kísérletek működését, hogy mások ellenőrizhessék, valóban sikerült-e kiiktatnunk, amit ki akartunk iktatni.

            Ha tudunk olyan tényekről, amelyek kétségessé tehetik okfejtésünket, akkor ezeket a tényeket is tudatnunk kell a többiekkel. Ha kísérleteinknek vagy elméletünknek vannak vagy legalábbis lehetnek gyenge pontjai, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy felfedjük ezeket a gyenge pontokat. Ha fölállítunk egy elméletet, és szóban vagy írásban kifejtjük, a gondolatmenetünket megtámogató tények mellett minden olyan tényről is említést kell tennünk, amelyek ellentmondanak elméletünknek.

            És itt eljutottunk egy összetettebb problémához. Ha több eszmét összekapcsolunk, és kidolgozunk egy részletes elméletet, akkor addig nem nyugodhatunk, amíg elméletünk több nem lesz a kiindulásként vett eszmék puszta összefoglalásánál, az illető eszmék hátterének magyarázatnál, és általánosabb érvényű, a jelenségek szélesebb körét megokoló, a megértés egy következő, magasabb szintjéhez elvezető elméletté nem válik.

            A lényeg az, hogy ne pusztán azokat az információkat adjuk meg, amelyek lehetővé teszik munkánk ilyen vagy olyan irányú megítélését, hanem tárjuk elő az összes lehetséges információt, hogy kiderüljön munkánk igazi értéke és jelentősége.

            Mindezt talán úgy tehetném a legvilágosabbá, ha szembeállítom, mondjuk, a reklámok felfogásmódjával. Tegnap este hallottam, hogy a Wesson-féle étolaj nem itatja át a sültet. Ez valóban igaz, a Wesson nem csap be senkit - de én nem pusztán arról beszélek, hogy nem szabad másokat becsapni: én a tudományos tisztességről beszélek, és ez már egészen más szintje a dolgoknak. A Wesson-reklámban azt is el kellett volna mondani, hogy egy bizonyos hőfokon nincs is olyan étolaj, amely átitatná a sültet, más hőmérsékleten viszont az összes étolaj - még a Wesson-féle étolaj is - átitatja! Igazat mondtak ugyan a reklámban, de csak egy részét mondták el az igazságnak: nem magát a tényt közölték, csak a következményét - és itt van a kutya elásva!

            Tapasztalatból tudhatjuk, hogy az igazság mindig kiderül. Kísérleteinket mások majd megismétlik, és kiderítik, hogy igazunk volt-e vagy sem. A természet jelenségei előbb-utóbb igazolni vagy cáfolni fogják elméletünket. Egy ideig híresek lehetünk, felkavarhatjuk a tudós kedélyeket, de ha munkánkban nem igyekszünk a kellő gonddal és körültekintéssel eljárni, kutatói becsületünk bizonyosan csorbát szenved. Nos hát, ez a tudományos tisztesség, ez az önmagunkkal szemben mutatott kíméletlen őszinteség hiányzik annyira a „mintha-tudomány” kutatóiból!

            Persze a baj jórészt a „mintha-tudomány” tárgyának természetéből fakad és abból, hogy e tárgyra nem alkalmazhatók a tudományos módszerek. Tudatában kell lennünk azonban, hogy nem ez az egyetlen gond: valóban ez az oka annak, hogy a repülőgépek csak nem akarnak megjönni, de a tény attól még tény marad: a repülőgépek soha nem is fognak megjönni!

            Mára már tudhatjuk, mi a teendő, ha nem akarjuk becsapni önmagunkat; az egyik példa erre Millikan kísérlete, amelyben lehulló olajcseppek segítségével mérte meg az elektron töltését. Mint később kiderült, a mérési eredmények nem voltak igazán pontosak, mert a levegő közegellenállására Millikan helytelen értéket vett alapul. Mármost komoly tanulságokkal szolgálhat, ha megvizsgáljuk, vajon Millikan kísérlete után hogyan alakultak az elektron töltésére vonatkozó mérési adatok. Ha ezeket az adatokat az eltelt idő függvényében ábrázoljuk, kiderül, hogy Millikan kísérlete után az első mérési adat már kicsit nagyobb volt a Millikan által kapott eredménynél, aztán a következő mérés eredménye megint magasabb volt egy kicsit, az utána következő mérésé még egy kicsivel nagyobb, és így ment ez mindaddig, amíg az elektron töltése megállapodott egy, a Millikanénél határozottan magasabb értéken.

            Vajon miért nem derült ki rögtön, hogy az elektron töltése határozottan nagyobb, mint azt Millikan kimutatta? Nos, erre a történetre aligha lehetnek büszkék a természettudósok! Akik határozottan nagyobb értéket mértek, mint Millikan, biztos rögtön azt gondolták, hogy valamit nem jól csináltak, és elkezdték keresni az okokat; a végén persze mindig találtak rá valami indokot, hogy miért kaptak magasabb értéket. Minél kevésbé különbözött eredményük Millikanétől, annál kevésbé igyekeztek magyarázatot keresni, viszont azokat az adatokat, amelyek szembeszökően eltérőek voltak, egyszerűen semmisnek vették, és egyéb módokon is „kikozmetikázták” a végeredményt. Aztán minden kiderült, és manapság már nem is üti fel a fejét ez a csúnya betegség.

            Végre megértettük, hogy nem szabad becsapnunk magunkat - végre megértettük, hogy mi is igazából a tudományos tisztesség -, de ezt. a hosszú és tanulságos történetet nagy szomorúságomra sem az iskolákban, sem másutt, semmiféle speciális kurzuson nem hozzák fel elrettentő példaként. Csak reménykedhetünk, hogy ki-ki öntevékenyen levonja a fontos tanulságokat.

            Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat - ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak! Ha magunkat nem csapjuk be, akkor már nem fog nehezünkre esni, hogy más tudósokat se csapjunk be: attól kezdve már csak őszintének kell lennünk, ennyi az egész.

            És hadd tegyek hozzá ehhez még valamit, ami a tudomány szempontjából nem életbevágóan fontos, de az én szememben igenis az: ha tudósként szólunk a laikusokhoz, őket sem szabad becsapnunk. Semmi közöm hozzá, hogy aki nem tudós, hanem közönséges átlagember, hogyan csapja be a feleségét, a barátnőjét vagy akárki mást. Ezt a problémát oldja meg ki-ki saját maga, és ha kell, segítsen neki a rabbija vagy a gyóntatópapja. Arról a különleges, magasabb szintű tisztességről beszélek, amikor valaki nemhogy nem hazudik, hanem inkább elébe megy a kétségeknek, és maga mondja ki, hogy esedeg tévedhet. Nos, ez az a tisztesség és őszinteség, amely minden tudósnak a sajátja kell hogy legyen! Ezzel a tudósi felelősséggel bizonyosan tartozunk tudóstársainknak, s nézetem szerint a nagyközönségnek is.

            Ezért lepődtem meg egy kicsit azon, amit az egyik barátom mondott nekem, mielőtt a rádióban interjút készítettek vele a kutatásairól. Kozmológiával és csillagászattal foglalkozott, és panaszkodott, hogy fogalma sincs, miként magyarázhatná el a hallgatóknak a munkája gyakorlati hasznát.

-   Hát - mondtam neki - a munkádnak igazából nincs is gyakorlati haszna.

-  Na jó, de ha ezt beismerem, nem kapunk több anyagi támogatást! No hát, szerintem ez őszintétlen magatartás: ha tudósként állunk a nagyközönség elé, magyarázzuk el pontosan, hogy mivel foglalkozunk! A nagyközönségnek azután szíve joga eldönteni, hogy akarja-e támogatni a kutatásainkat vagy sem.

            Íme egy példa erre az alapelvre. Amikor úgy érezzük, hogy itt az ideje kísérletekben is mérlegre tennünk egy elméletünket vagy kifejteni az elgondolásunkat, ígérjük meg magunknak: akár bizonyítja, akár cáfolja majd a kísérlet az elméletünket, mindenféleképpen publikálni fogjuk a végeredményt! Könnyebb volna persze csak a pozitív eredményeket megemlíteni, hiszen akkor minden nehézség nélkül alátámaszthatnánk eredeti elgondolásunkat. Mégis azt mondom, hogy kutya kötelességünk a pozitív és a negatív eredményeket egyaránt közzétenni!

            Állítom, hogy mindez akkor is igaz, ha az államnak dolgozunk. Mondjuk, egy szenátor kikéri a véleményünket, hogy vajon az ő államában kellene-e kifúrni egy bizonyos lyukat, és nekünk az a véleményünk, hogy jobb lenne azt a lyukat egy másik államban kifúrni. Ha ezt a véleményünket nem tesszük publikussá, az ugyanaz, mintha nem is adtunk volna tudományos szakvéleményt - ugyanis vissza fognak élni a helyzettel. Ha történetesen az ő szájuk íze szerint való, az állam vagy a politikusok fel fogják használni a véleményünket, ha viszont ellenkezik az érdekeikkel, figyelembe se veszik, amit mondtunk, és nem is teszik közzé - márpedig ez ugyanaz, mintha nem is adtunk volna tudományos szakvéleményt!

            A buta tudományra még ennél is jellemzőbbek bizonyos egyéb tévedések. A Cornell Egyetemen sokszor elbeszélgettem a pszichológushallgatókkal, és az egyik lány egyszer elmesélte, hogy egy kísérletre készül: mások már korábban kimutatták, hogy bizonyos X körülményekre a patkányok bizonyos A viselkedéssel válaszolnak, és ő most arra kíváncsi, hogy amikor az X körülményeket Y körülményekre változtatja, vajon a patkányok változatlanul A viselkedéssel válaszolnak-e majd.

            Elmagyaráztam neki, hogy először azokat a korábban elvégzett kísérleteket kellene megismételnie, hiszen meg kell győződnie róla, hogy X körülmények között valóban az A viselkedésformát mutatják-e a patkányok, és csak azután, változtathatja X-et Y-ra, hogy megnézze, vajon a patkányok akkor is megmaradnak-e az A viselkedésnél. Csakis így lehet biztos benne, hogy valóban az általa megváltoztatott körülmények miatt módosul-e a patkányok viselkedése!

            A lánynak nagyon tetszett ez az új gondolatmenet, és el is ment a professzorához, hogy engedélyt kérjen az ellenőrző kísérletre. A professzor azonban nemet mondott, éspedig azzal az indoklással, hogy azt a kísérletet már elvégezték, tehát merő időpocsékolás volna megismételni. Mindez valamikor 1947 táján történt, és amennyire emlékszem, akkoriban az volt az általános felfogás a pszichológiában, hogy ami kísérletet már elvégeztek, azt nincs miért megismételni, legfeljebb annyiban, hogy a kiindulási feltételek módosítása után meg lehet nézni, vajon változik-e a kísérlet kimenetele.

            Mostanában fennáll a veszély, hogy ez a felfogás - még a fizika nevezetes területein is - újfent eluralkodik. Döbbenten hallottam valakitől, aki deutériummal kísérletezett a National Accelerator Laboratoryben, hogy a nehézhidrogénnel kapott eredményeit egy másik berendezésben, másvalaki által végzett könnyűhidrogénes kísérlet eredményeivel vetette össze, és úgy próbálta kikövetkeztetni, hogy az általa vizsgált feltételek mellett mi történne a könnyűhidrogénnel. Amikor megkérdezték, azzal indokolta döntését, hogy nem kapott elég időt a gyorsítónál (nagyon kevés idő jutott egy-egy kísérletre, a gyorsító üzemeltetése pedig nagyon drága volt), ennélfogva könnyűhidrogénnel már nem volt módja elvégezni a kísérletet. Hát igen: a kutatási program felelősei mindenáron hajkurászták az új eredményeket, hogy több pénzt kapjon az intézmény, a nagyközönség pedig nyugodt lehessen afelől, hogy minden nagyszerűen halad, és inkább megkockáztatták, hogy a kísérletek csődöt mondanak vagy legalábbis semmi értékes információval nem szolgálnak - holott az egész intézmény arra volt kitalálva, hogy használható eredményeket produkáljon!

            Persze nem mindegyik pszichológiai kísérlet szenved ebben a betegségben. Ugyan a különféle útvesztőkkel végzett patkánykísérletek rendszerint kevés egyértelmű eredménnyel szolgálnak, de van azért ellenpélda: bizonyos Young például 1937-ben előállt egy nagyon érdekes megfigyeléssel. Az ő útvesztője egyetlen hosszú, egyenes folyosóból állt, kétoldalt végig ajtókkal; az egyik oldalon bejöttek a patkányok, a másik oldalon, valamelyik ajtó mögött pedig táplálék várta őket. Youngot az érdekelte vajon meg lehet-e tanítani a patkányokat arra, hogy miután az egyik oldalon bejutnak valamelyik ajtón keresztül a folyosóra, a másik oldalon mindig a harmadik ajtón távozzanak. Hát nem lehetett megtanítani őket: a patkányok a folyosón minden tétovázás nélkül, állandóan ahhoz az ajtóhoz szaladtak, amelyik mögött előzőleg a táplálékot találták.

            De hogyan találják meg a patkányok oly tévedhetetlenül azt az ajtót, amely előzőleg a táplálékhoz vezetett?! Az útvesztő úgy készült, hogy minden porcikája ugyanolyan legyen, mint a többi - ne kínáljon semmiféle tájékozódási pontot. Young arra gondolt, talán magát az ajtót ismerik föl a patkányok; mindegyik ajtót nagy műgonddal ugyanolyanra festette, még arra is figyelt, hogy az ajtók felületének kiképzésében se legyen különbség - és a patkányok mégis megtalálták a nekik fontos ajtót! Youngban az is felmerült, hogy talán a táplálék szaga irányítja őket, és minden menet után más illatanyagokat permetezett az útvesztőbe - a patkányok mégis megtalálták az ajtót! Youngnak ekkor eszébe jutott, hogy a patkányok talán a laboratórium világítótestjeinek és berendezéseinek elhelyezkedése alapján tájékozódnak, mint akárki más is tenné; befedte az útvesztőt - és a patkányok megint megtalálták az ajtót!

            Youngnak végül sikerült kiderítenie, hogy a patkányok a hang után tájékozódnak, amit az útvesztő alja ad a talpuk alatt - úgyhogy az útvesztőt végül homokban állította föl. Így iktatta ki egyik tényezőt a másik után, míg végül sikerült rászorítania a patkányokat, hogy tanulják meg: mindig a harmadik ajtón kell bemenniük. Ha valamelyik tényezőt nem küszöbölte ki, a patkányok megint azt az ajtót választották, amelyik mögött előzőleg a táplálékot találták.

            Meg kell adni: tudományos szempontból Young kísérlete csillagos ötöst érdemel! Ha azóta használható eredményt hoznak az útvesztős patkánykísérletek, azt Youngnak köszönhetjük, mert kísérletében feltárta azokat a tényezőket, amelyek a valóságban - és nem a kísérletező elmélete szerint! - segítik a patkányokat az útvesztőben való tájékozódásban. Young kísérlete pontosan megmondja, hogy milyen körülményeket kell megteremtenie annak, aki valóban körültekintően akar eljárni, és mindent az ellenőrzése alatt akar tartani az útvesztős patkánykísérletek kivitelezésében.

            Utánanéztem, mi lett a visszhangja Young eredményeinek. Sem az utána következő, sem az azt követő kísérletben nem tettek említést a megfigyeléseiről, ráadásul semmit nem használtak fel mindabból, amit kiderített: nem állították homokba az útvesztőt, és a többi tényezőt tekintve sem fogadták meg Young tanácsait. Csak belökték a patkányokat az útvesztőbe, mint régen, és rá se rántottak Young nagyszerű eredményeire és publikációjára - és mindezt azért, mert magukkal a patkányokkal kapcsolatban Young semmi újat nem talált ki!

            Pedig Young mindazt felfedezte, amit tudnia kell azoknak, akik fel akarnak fedezni valamit a patkányokkal kapcsolatban. A „mintha-tudomány” alapvető jellemvonása, hogy rá se hederít ilyenfajta, nagyon fontos kísérleti eredményekre.

            Egy másik jó példája ennek Rhine és mások megannyi kísérlete a parajelenségekkel kapcsolatban. Sokfelől és sokszor érte őket bírálat - sőt saját maguk is sokat bírálták ezeket a kísérleteket -, és addig jobbították az alkalmazott módszereket, amíg a kiváltott hatás egyre gyengébb és gyengébb, és gyengébb lett, és végül teljesen elenyészett. Minden parapszichológus olyan kísérlet után áhítozik, amely megismételhető eredményekre vezet: újra meg újra végre lehet hajtani, és újra meg újra ugyanazokat a hatásokat váltja ki, még statisztikai értelemben is. Milliószámra futtatják az útvesztőben a patkányokat - mit is beszélek, ők emberekkel dolgoznak -, sokféle eljárást bevetnek, és bizonyos statisztikai valószínűséggel bizonyos hatásokat keltenek. Aztán legközelebb, amikor megpróbálják, már nem sikerül ugyanazt a hatást elérniük. És akkor jön egy ember, és azt mondja, hogy ebben a tekintetben nem is szabad elvárni, hogy egy kísérlet megismételhető eredményt hozzon! Hát ez volna a természettudomány?!

            Ugyanez az ember egy új intézményről is beszélt, amikor leköszönt a parapszichológiai intézet igazgatói posztjáról, és azt is kijelentette: az egyik legfontosabb feladat, hogy a jövőben csakis azokat a diákokat szabad tovább képezni, akik majd egyre-másra hozzák az elfogadható szintű parapszichológiai kísérleti eredményeket, ugyanakkor nem szabad időt pocsékolni azokra a mindenre elszánt és érdeklődő diákokra, akik csak olykor-olykor állnak elő eredményekkel. Micsoda veszedelmes célkitűzés ez az oktatásban: egyedül arra tanítani a diákot, hogy sorozatosan produkálja az eredményeket, ahelyett hogy megtanítanánk rá, miként végezheti a kísérleteit tudományos tisztességgel!

            Igazából csak azt kívánhatom mindannyiuknak: olyan helyre vezérelje Önöket a jó szerencse, ahol szabadon megőrizhetik tudományos tisztességüket, ahol elfoglalt pozíciójuk, az anyagi támogatás szükségessége vagy valami egyéb külső kényszer folytán nem kell majd föladniuk ezt a tisztességet! Kívánom Önöknek, hogy mindig maradjon meg ez a szabadságuk: a tudományos tisztesség szabadsága!