Színházunkban olyan agymenéseinket mutatjuk be más hasznosnak tűnő írással egyetemben, melyek szerintünk szórakoztatóak, vagy fontosak, vagy mindkettő. Ez nem zárja ki, hogy se nem szórakoztatóak, se nem fontosak. Sőt, ha megfelelően választjuk meg a távolságot, akkor nem is látszanak.
Ezeknek a pénzembereknek egyetlen célja a világuralom megszerzése kifejezhetetlen adósságok létrehozatala által.
Henry Ford
Richard P. Feynman - A „mintha-tudomány”*
(*A Caltechen 1974-ben, a tanév végi avatási napon tartott beszéd átdolgozott változata)
A középkorban mindenféle bolond elméletek születtek, például komolyan hitték, hogy a rinocérosz tülkéből készült őrlemény fokozza a férfiasságot. Aztán fölfedezték az eszmék szétválasztásának módszerét - ha egy eszme nem működik, el kell vetni -, és ez a módszer a természettudományokban is elnyerte méltó szerepét, sőt azóta sikerült jelentősen kiterjeszteni és továbbfejleszteni. A mi korunkat nyugodtan nevezhetjük a természettudományok virágkorának; olyannyira a természettudományok korát éljük, hogy manapság már nem is értjük, egyáltalán hogyan ténykedhettek valaha a kuruzslók és csodadoktorok, hiszen amit állítottak és hirdettek, abból jószerével semmi nem vált be és nem működött.
Mégis sokszor találkozom olyanokkal, akik előbb vagy utóbb társalogni kezdenek velem az ufókról, az asztrológiáról, a miszticizmus valamelyik ágáról, a tudat kiterjesztéséről vagy valami hasonló témáról. Ebből pedig kénytelen vagyok arra következtetni, hogy mégsem a természettudományok korában élünk.
A legtöbb ember annyi sok csudálatos marhaságban hisz rendületlenül, hogy egyszer eldöntöttem: megpróbálom megfejteni e hiedelmek valódi okát. Sokat emlegetett kíváncsiságomnak és vizsgálódó hajlamomnak köszönhetem, hogy idővel beleütköztem egy komoly problémába, és végül szabályosan elborított a töméntelen szellemi hulladék. Kezdetben a miszticizmus különféle elméleteit próbáltam a helyükre tenni: ingerhiányos állapotban tartályokban ücsörögtem, sok-sok órát hallucináltam, úgyhogy mondhatom, van némi fogalmam a dologról.
Aztán elmentem Esalenbe, amely egyfajta melegágya az efféle eszméknek (amúgy gyönyörű hely, érdemes megnézni), és szép lassan beterített az a sok szellemi hulladék - akkor még nem is tudtam, hogy mennyire...
Esalenben, az óceán fölött százméternyire, egy kiugró platón több fürdőhely is működik a hévforrások szomszédságában. Az egyik legcsodálatosabb élményem az volt, amikor egy hévforrás meleg vizében üldögélve elnéztem a szikláknak csapódó hullámokat, és ha fölpillantottam, csak a kristálytiszta, kéklő égboltot láttam magam fölött - no és mindemellett tanulmányozhattam azt a csodaszép, pucér nőt, aki egyszer csak megjelent, és minden ceremónia nélkül elhelyezkedett mellettem a vízben.
Egyik alkalommal éppen ott üldögéltem a vízben, egy szép lány és egy pasas szomszédságában. A lány és a fickó láthatólag nem ismerték egymást, úgyhogy rögtön elkezdtem magamban tanakodni: „Azannya, valahogy meg kell ismerkednem ezzel a szép pucér babával!” Éppen azon törtem a fejem, hogyan szólítsam meg, amikor a pasas azt mondja neki: - Őőő, én amúgy masszázzsal foglalkozom. Mondja, nem gyakorolhatnék magán?
- Dehogynem! - válaszolta a lány. Kimásztak a vízből, és a lány lefeküdt az egyik masszázsasztalra.
„Micsoda csodás hajlatok! Magamtól elképzelni sem tudnék ilyet!” - állapítottam meg magamban, miközben a pasas elkezdte masszírozni a lány lábának nagyujját: - Azt hiszem, megvan - itt érzek egy kis dudort: ez biztos a hipofízis!
- Haverom, annak a dudornak semmi köze a hipofízishez! Inkább tanulja meg a reflexpályákat! - szóltam rá mérgesen. Mindketten ijedten meredtek rám (tényleg nagyon dühös voltam), én meg inkább gyorsan behunytam a szemem, mintha meditálnék.
És ez csak egy példa arra a szellemi hulladékra, amivel szemben végül tehetetlennek bizonyultam...
Az érzékeken túli érzékeléssel és a parajelenségekkel is foglalkoztam: legutóbb Uri Gellerrel találkoztam, aki állítólag, ha az ujjával dörzsölgeti, meg tudja hajlítani a kulcsokat. Egyszer meg is hívott a szállodai szobájába, hogy láthassam, hogyan olvas az agyamban és hogyan hajlít kulcsot. Gondolatolvasási kísérletei nem jártak sikerrel: szerintem senki emberfia nem tud olvasni a gondolataimban. A fiamnál volt egy kulcs, azt odaadtuk Gellernek, ő elkezdte dörzsölgetni az ujjával - és nem történt semmi.
Geller erre közölte, hogy víz alatt jobban megy a dolog - képzelhetik a jelenetet: ott álltunk a fürdőszobában, Geller a víz alá tartotta a kulcsot, aztán megint dörzsölgetni kezdte az ujjával - és megint nem történt semmi. Hát ezt a jelenséget sem sikerült tanulmányoznom...
Aztán elkezdtem tanakodni magamban, hogy miben hisz még az emberiség rendületlenül. (Eszembe jutottak a kuruzslók és a csodadoktorok, és hogy milyen egyszerű lett volna rajtakapni őket: csak rájuk kellett volna bizonyítani, hogy egy árva szó nem igaz abból, amit hirdetnek.) Sok mindent találtam, amiben manapság tényleg nagyon sokan hisznek: például nagyon sokan hiszik, hogy nagyjában-egészében tudjuk, hogyan kell oktatni a gyerekeket. Az olvasás és a matematika tanítására mindenféle komoly elméletek születtek, de ha jobban megnézzük, gyermekeink olvasni tudása nemhogy javulna, inkább romlik - pedig már régóta ugyanazokra bízzuk a tanítási módszerek folyamatos jobbítását.
Itt bizony valami kuruzslásos módszerrel állunk szemben, ami sehogyan sem akar működni, és igencsak meg kellene már vizsgálnunk, hogy miért hisznek még mindig oly sokan és oly kitartóan e módszer létjogosultságában. Egy másik példa: a bűnözőkkel való bánásmód. Napnál világosabb, hogy ezen a téren nincs semmi fejlődés: hiába vagyunk teli elméletekkel, egy tapodtat sem léptünk előre - a bűnözők kezelésének mai módszereivel láthatólag nem sikerül visszaszorítani a bűnözést.
És mégis állítom, hogy mindezekben az esetekben tudományos módszerekre, a körülmények tanulmányozására van szükség, mert az áltudományok érzésem szerint egyszerűen megbénítják a józan ész nevében cselekvő embereket. Vegyük csak azt a tanárt, akinek megvannak a kipróbált és jól bevált módszerei az olvasás tanítására, aztán az új iskolarendszer nevében ráerőltetnek valami más módszert, sőt még el is hitetik vele, hogy az ő módszere nem feltétlenül volt jó! Vagy vegyük a szülőket, akiknek így vagy úgy sikerül megfegyelmezniük rosszcsont fiukat, aztán egész hátralevő életükben gyötörheti őket a lelkiismeret-furdalás, mert a szakértők szerint „nem az igazán üdvözítő módszert választották”.
Ideje hát közelebbről is megvizsgálnunk a működésképtelen elméleteket és a tudományos áltudományt! Az oktatás és a pszichológia tárgyköréből fentebb kiragadott példáimban alakot ölt mindaz, amit én „mintha-tudománynak” szoktam nevezni. A „mintha-kultuszra” van egy kedvenc történetem. A második világháború alatt a déltengeri szigetek lakói sok teherszállító repülőgépet láttak megérkezni, tele mindenféle földi jóval. Amikor vége lett a háborúnak és a szállításoknak, a bennszülöttek kultuszt teremtettek maguknak: fáklyákkal kivilágított „kifutópályákat” építettek, cölöpkunyhót emeltek a „repülésirányítónak” és fából faragott „fejhallgatót” adtak a fejére - a fejhallgatóra még „antennát” is szerkesztettek pálcikákból -, és várták, hogy megérkezzenek a repülőgépek. Mindent előkészítettek, és első pillantásra tökéletes is volt az illúzió, hiszen minden úgy nézett ki, mint valaha - csak éppen nem működött a dolog, nem jöttek a repülőgépek. Hát ezt hívom én „mintha-kultusznak”! Hasonlóképpen, a „mintha-tudomány” is követi a tudományos vizsgálódás bevett előírásait és módszereit, de valami alapvető dolog mégiscsak hiányzik belőle - a repülőgépek csak nem akarnak megjönni...!
Most már itt volna az ideje, mégis nagyon nehéz megmagyaráznom, mi is hiányzik a „mintha-tudományból” - a magyarázat ugyanolyan nehéz, mint elmagyarázni a déltengeri bennszülötteknek, hogy mi hibádzik a repülőterükben, miért nem jönnek a repülőgépek. Nem olyan egyszerű a dolog: hiszen nem csak annyi a baj, hogy, mondjuk, a fejhallgató alakján kellene egy kicsit változtatni. Ám mégis van valami, van egy bizonyos általános vonás, amely érzésem szerint valamennyi esetben hiányzik a „mintha-tudományból”. Szeretjük azt hinni, hogy ezt a valamit gyermekeink megtanulják az iskolában; nem nevezzük a nevén soha, nem mondjuk ki, hogy mi is valójában, de buzgón reméljük, hogy az iskola a tömérdek tudományos kísérlettel megtanítja rá a gyerekeket.
Úgy hiszem, meglesz a haszna, ha itt és most tisztán, világosan kifejtem, mire gondolok: a tudományos tisztességre, a tudományos gondolkodás vezérlő elvére, az őszinteség és a becsület tudományos megfelelőjére - a tiszta lelkiismeret zálogára a tudományban! Ennek az elvnek kell vezérelnie bennünket, ha közreadjuk egy kísérletünk eredményét; nemcsak a pozitív eredményekről kell beszámolnunk, hanem azokról a tényezőkről is becsülettel szót kell ejtenünk, amelyek esetleg semmissé tehetik megfigyeléseink érvényét. Nemcsak az általunk jónak gondolt okfejtéssel kell előállnunk, hanem szólnunk kell azokról az egyéb magyarázatokról is, amelyek elvben lehetségesek; ezenkívül meg kell említenünk azokat a körülményeket, amelyeket más kísérletek révén kiküszöböltünk, és el is kell magyaráznunk e kísérletek működését, hogy mások ellenőrizhessék, valóban sikerült-e kiiktatnunk, amit ki akartunk iktatni.
Ha tudunk olyan tényekről, amelyek kétségessé tehetik okfejtésünket, akkor ezeket a tényeket is tudatnunk kell a többiekkel. Ha kísérleteinknek vagy elméletünknek vannak vagy legalábbis lehetnek gyenge pontjai, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy felfedjük ezeket a gyenge pontokat. Ha fölállítunk egy elméletet, és szóban vagy írásban kifejtjük, a gondolatmenetünket megtámogató tények mellett minden olyan tényről is említést kell tennünk, amelyek ellentmondanak elméletünknek.
És itt eljutottunk egy összetettebb problémához. Ha több eszmét összekapcsolunk, és kidolgozunk egy részletes elméletet, akkor addig nem nyugodhatunk, amíg elméletünk több nem lesz a kiindulásként vett eszmék puszta összefoglalásánál, az illető eszmék hátterének magyarázatnál, és általánosabb érvényű, a jelenségek szélesebb körét megokoló, a megértés egy következő, magasabb szintjéhez elvezető elméletté nem válik.
A lényeg az, hogy ne pusztán azokat az információkat adjuk meg, amelyek lehetővé teszik munkánk ilyen vagy olyan irányú megítélését, hanem tárjuk elő az összes lehetséges információt, hogy kiderüljön munkánk igazi értéke és jelentősége.
Mindezt talán úgy tehetném a legvilágosabbá, ha szembeállítom, mondjuk, a reklámok felfogásmódjával. Tegnap este hallottam, hogy a Wesson-féle étolaj nem itatja át a sültet. Ez valóban igaz, a Wesson nem csap be senkit - de én nem pusztán arról beszélek, hogy nem szabad másokat becsapni: én a tudományos tisztességről beszélek, és ez már egészen más szintje a dolgoknak. A Wesson-reklámban azt is el kellett volna mondani, hogy egy bizonyos hőfokon nincs is olyan étolaj, amely átitatná a sültet, más hőmérsékleten viszont az összes étolaj - még a Wesson-féle étolaj is - átitatja! Igazat mondtak ugyan a reklámban, de csak egy részét mondták el az igazságnak: nem magát a tényt közölték, csak a következményét - és itt van a kutya elásva!
Tapasztalatból tudhatjuk, hogy az igazság mindig kiderül. Kísérleteinket mások majd megismétlik, és kiderítik, hogy igazunk volt-e vagy sem. A természet jelenségei előbb-utóbb igazolni vagy cáfolni fogják elméletünket. Egy ideig híresek lehetünk, felkavarhatjuk a tudós kedélyeket, de ha munkánkban nem igyekszünk a kellő gonddal és körültekintéssel eljárni, kutatói becsületünk bizonyosan csorbát szenved. Nos hát, ez a tudományos tisztesség, ez az önmagunkkal szemben mutatott kíméletlen őszinteség hiányzik annyira a „mintha-tudomány” kutatóiból!
Persze a baj jórészt a „mintha-tudomány” tárgyának természetéből fakad és abból, hogy e tárgyra nem alkalmazhatók a tudományos módszerek. Tudatában kell lennünk azonban, hogy nem ez az egyetlen gond: valóban ez az oka annak, hogy a repülőgépek csak nem akarnak megjönni, de a tény attól még tény marad: a repülőgépek soha nem is fognak megjönni!
Mára már tudhatjuk, mi a teendő, ha nem akarjuk becsapni önmagunkat; az egyik példa erre Millikan kísérlete, amelyben lehulló olajcseppek segítségével mérte meg az elektron töltését. Mint később kiderült, a mérési eredmények nem voltak igazán pontosak, mert a levegő közegellenállására Millikan helytelen értéket vett alapul. Mármost komoly tanulságokkal szolgálhat, ha megvizsgáljuk, vajon Millikan kísérlete után hogyan alakultak az elektron töltésére vonatkozó mérési adatok. Ha ezeket az adatokat az eltelt idő függvényében ábrázoljuk, kiderül, hogy Millikan kísérlete után az első mérési adat már kicsit nagyobb volt a Millikan által kapott eredménynél, aztán a következő mérés eredménye megint magasabb volt egy kicsit, az utána következő mérésé még egy kicsivel nagyobb, és így ment ez mindaddig, amíg az elektron töltése megállapodott egy, a Millikanénél határozottan magasabb értéken.
Vajon miért nem derült ki rögtön, hogy az elektron töltése határozottan nagyobb, mint azt Millikan kimutatta? Nos, erre a történetre aligha lehetnek büszkék a természettudósok! Akik határozottan nagyobb értéket mértek, mint Millikan, biztos rögtön azt gondolták, hogy valamit nem jól csináltak, és elkezdték keresni az okokat; a végén persze mindig találtak rá valami indokot, hogy miért kaptak magasabb értéket. Minél kevésbé különbözött eredményük Millikanétől, annál kevésbé igyekeztek magyarázatot keresni, viszont azokat az adatokat, amelyek szembeszökően eltérőek voltak, egyszerűen semmisnek vették, és egyéb módokon is „kikozmetikázták” a végeredményt. Aztán minden kiderült, és manapság már nem is üti fel a fejét ez a csúnya betegség.
Végre megértettük, hogy nem szabad becsapnunk magunkat - végre megértettük, hogy mi is igazából a tudományos tisztesség -, de ezt. a hosszú és tanulságos történetet nagy szomorúságomra sem az iskolákban, sem másutt, semmiféle speciális kurzuson nem hozzák fel elrettentő példaként. Csak reménykedhetünk, hogy ki-ki öntevékenyen levonja a fontos tanulságokat.
Az első alapelv az, hogy nem szabad becsapni önmagunkat - ráadásul mindig önmagunkat a legkönnyebb becsapni, úgyhogy legyünk nagyon óvatosak! Ha magunkat nem csapjuk be, akkor már nem fog nehezünkre esni, hogy más tudósokat se csapjunk be: attól kezdve már csak őszintének kell lennünk, ennyi az egész.
És hadd tegyek hozzá ehhez még valamit, ami a tudomány szempontjából nem életbevágóan fontos, de az én szememben igenis az: ha tudósként szólunk a laikusokhoz, őket sem szabad becsapnunk. Semmi közöm hozzá, hogy aki nem tudós, hanem közönséges átlagember, hogyan csapja be a feleségét, a barátnőjét vagy akárki mást. Ezt a problémát oldja meg ki-ki saját maga, és ha kell, segítsen neki a rabbija vagy a gyóntatópapja. Arról a különleges, magasabb szintű tisztességről beszélek, amikor valaki nemhogy nem hazudik, hanem inkább elébe megy a kétségeknek, és maga mondja ki, hogy esedeg tévedhet. Nos, ez az a tisztesség és őszinteség, amely minden tudósnak a sajátja kell hogy legyen! Ezzel a tudósi felelősséggel bizonyosan tartozunk tudóstársainknak, s nézetem szerint a nagyközönségnek is.
Ezért lepődtem meg egy kicsit azon, amit az egyik barátom mondott nekem, mielőtt a rádióban interjút készítettek vele a kutatásairól. Kozmológiával és csillagászattal foglalkozott, és panaszkodott, hogy fogalma sincs, miként magyarázhatná el a hallgatóknak a munkája gyakorlati hasznát.
-Hát - mondtam neki - a munkádnak igazából nincs is gyakorlati haszna.
-Na jó, de ha ezt beismerem, nem kapunk több anyagi támogatást! No hát, szerintem ez őszintétlen magatartás: ha tudósként állunk a nagyközönség elé, magyarázzuk el pontosan, hogy mivel foglalkozunk! A nagyközönségnek azután szíve joga eldönteni, hogy akarja-e támogatni a kutatásainkat vagy sem.
Íme egy példa erre az alapelvre. Amikor úgy érezzük, hogy itt az ideje kísérletekben is mérlegre tennünk egy elméletünket vagy kifejteni az elgondolásunkat, ígérjük meg magunknak: akár bizonyítja, akár cáfolja majd a kísérlet az elméletünket, mindenféleképpen publikálni fogjuk a végeredményt! Könnyebb volna persze csak a pozitív eredményeket megemlíteni, hiszen akkor minden nehézség nélkül alátámaszthatnánk eredeti elgondolásunkat. Mégis azt mondom, hogy kutya kötelességünk a pozitív és a negatív eredményeket egyaránt közzétenni!
Állítom, hogy mindez akkor is igaz, ha az államnak dolgozunk. Mondjuk, egy szenátor kikéri a véleményünket, hogy vajon az ő államában kellene-e kifúrni egy bizonyos lyukat, és nekünk az a véleményünk, hogy jobb lenne azt a lyukat egy másik államban kifúrni. Ha ezt a véleményünket nem tesszük publikussá, az ugyanaz, mintha nem is adtunk volna tudományos szakvéleményt - ugyanis vissza fognak élni a helyzettel. Ha történetesen az ő szájuk íze szerint való, az állam vagy a politikusok fel fogják használni a véleményünket, ha viszont ellenkezik az érdekeikkel, figyelembe se veszik, amit mondtunk, és nem is teszik közzé - márpedig ez ugyanaz, mintha nem is adtunk volna tudományos szakvéleményt!
A buta tudományra még ennél is jellemzőbbek bizonyos egyéb tévedések. A Cornell Egyetemen sokszor elbeszélgettem a pszichológushallgatókkal, és az egyik lány egyszer elmesélte, hogy egy kísérletre készül: mások már korábban kimutatták, hogy bizonyos X körülményekre a patkányok bizonyos A viselkedéssel válaszolnak, és ő most arra kíváncsi, hogy amikor az X körülményeket Y körülményekre változtatja, vajon a patkányok változatlanul A viselkedéssel válaszolnak-e majd.
Elmagyaráztam neki, hogy először azokat a korábban elvégzett kísérleteket kellene megismételnie, hiszen meg kell győződnie róla, hogy X körülmények között valóban az A viselkedésformát mutatják-e a patkányok, és csak azután, változtathatja X-et Y-ra,hogy megnézze, vajon a patkányok akkor is megmaradnak-e az A viselkedésnél. Csakis így lehet biztos benne, hogy valóban az általa megváltoztatott körülmények miatt módosul-e a patkányok viselkedése!
A lánynak nagyon tetszett ez az új gondolatmenet, és el is ment a professzorához, hogy engedélyt kérjen az ellenőrző kísérletre. A professzor azonban nemet mondott, éspedig azzal az indoklással, hogy azt a kísérletet már elvégezték, tehát merő időpocsékolás volna megismételni. Mindez valamikor 1947 táján történt, és amennyire emlékszem, akkoriban az volt az általános felfogás a pszichológiában, hogy ami kísérletet már elvégeztek, azt nincs miért megismételni, legfeljebb annyiban, hogy a kiindulási feltételek módosítása után meg lehet nézni, vajon változik-e a kísérlet kimenetele.
Mostanában fennáll a veszély, hogy ez a felfogás - még a fizika nevezetes területein is - újfent eluralkodik. Döbbenten hallottam valakitől, aki deutériummal kísérletezett a National Accelerator Laboratoryben, hogy a nehézhidrogénnel kapott eredményeit egy másik berendezésben, másvalaki által végzett könnyűhidrogénes kísérlet eredményeivel vetette össze, és úgy próbálta kikövetkeztetni, hogy az általa vizsgált feltételek mellett mi történne a könnyűhidrogénnel. Amikor megkérdezték, azzal indokolta döntését, hogy nem kapott elég időt a gyorsítónál (nagyon kevés idő jutott egy-egy kísérletre, a gyorsító üzemeltetése pedig nagyon drága volt), ennélfogva könnyűhidrogénnel már nem volt módja elvégezni a kísérletet. Hát igen: a kutatási program felelősei mindenáron hajkurászták az új eredményeket, hogy több pénzt kapjon az intézmény, a nagyközönség pedig nyugodt lehessen afelől, hogy minden nagyszerűen halad, és inkább megkockáztatták, hogy a kísérletek csődöt mondanak vagy legalábbis semmi értékes információval nem szolgálnak - holott az egész intézmény arra volt kitalálva, hogy használható eredményeket produkáljon!
Persze nem mindegyik pszichológiai kísérlet szenved ebben a betegségben. Ugyan a különféle útvesztőkkel végzett patkánykísérletek rendszerint kevés egyértelmű eredménnyel szolgálnak, de van azért ellenpélda: bizonyos Young például 1937-ben előállt egy nagyon érdekes megfigyeléssel. Az ő útvesztője egyetlen hosszú, egyenes folyosóból állt, kétoldalt végig ajtókkal; az egyik oldalon bejöttek a patkányok, a másik oldalon, valamelyik ajtó mögött pedig táplálék várta őket. Youngot az érdekelte vajon meg lehet-e tanítani a patkányokat arra, hogy miután az egyik oldalon bejutnak valamelyik ajtón keresztül a folyosóra, a másik oldalon mindig a harmadik ajtón távozzanak. Hát nem lehetett megtanítani őket: a patkányok a folyosón minden tétovázás nélkül, állandóan ahhoz az ajtóhoz szaladtak, amelyik mögött előzőleg a táplálékot találták.
De hogyan találják meg a patkányok oly tévedhetetlenül azt az ajtót, amely előzőleg a táplálékhoz vezetett?! Az útvesztő úgy készült, hogy minden porcikája ugyanolyan legyen, mint a többi - ne kínáljon semmiféle tájékozódási pontot. Young arra gondolt, talán magát az ajtót ismerik föl a patkányok; mindegyik ajtót nagy műgonddal ugyanolyanra festette, még arra is figyelt, hogy az ajtók felületének kiképzésében se legyen különbség - és a patkányok mégis megtalálták a nekik fontos ajtót! Youngban az is felmerült, hogy talán a táplálék szaga irányítja őket, és minden menet után más illatanyagokat permetezett az útvesztőbe - a patkányok mégis megtalálták az ajtót! Youngnak ekkor eszébe jutott, hogy a patkányok talán a laboratórium világítótestjeinek és berendezéseinek elhelyezkedése alapján tájékozódnak, mint akárki más is tenné; befedte az útvesztőt - és a patkányok megint megtalálták az ajtót!
Youngnak végül sikerült kiderítenie, hogy a patkányok a hang után tájékozódnak, amit az útvesztő alja ad a talpuk alatt - úgyhogy az útvesztőt végül homokban állította föl. Így iktatta ki egyik tényezőt a másik után, míg végül sikerült rászorítania a patkányokat, hogy tanulják meg: mindig a harmadik ajtón kell bemenniük. Ha valamelyik tényezőt nem küszöbölte ki, a patkányok megint azt az ajtót választották, amelyik mögött előzőleg a táplálékot találták.
Meg kell adni: tudományos szempontból Young kísérlete csillagos ötöst érdemel! Ha azóta használható eredményt hoznak az útvesztős patkánykísérletek, azt Youngnak köszönhetjük, mert kísérletében feltárta azokat a tényezőket, amelyek a valóságban - és nem a kísérletező elmélete szerint! - segítik a patkányokat az útvesztőben való tájékozódásban. Young kísérlete pontosan megmondja, hogy milyen körülményeket kell megteremtenie annak, aki valóban körültekintően akar eljárni, és mindent az ellenőrzése alatt akar tartani az útvesztős patkánykísérletek kivitelezésében.
Utánanéztem, mi lett a visszhangja Young eredményeinek. Sem az utána következő, sem az azt követő kísérletben nem tettek említést a megfigyeléseiről, ráadásul semmit nem használtak fel mindabból, amit kiderített: nem állították homokba az útvesztőt, és a többi tényezőt tekintve sem fogadták meg Young tanácsait. Csak belökték a patkányokat az útvesztőbe, mint régen, és rá se rántottak Young nagyszerű eredményeire és publikációjára - és mindezt azért, mert magukkal a patkányokkal kapcsolatban Young semmi újat nem talált ki!
Pedig Young mindazt felfedezte, amit tudnia kell azoknak, akik fel akarnak fedezni valamit a patkányokkal kapcsolatban. A „mintha-tudomány” alapvető jellemvonása, hogy rá se hederít ilyenfajta, nagyon fontos kísérleti eredményekre.
Egy másik jó példája ennek Rhine és mások megannyi kísérlete a parajelenségekkel kapcsolatban. Sokfelől és sokszor érte őket bírálat - sőt saját maguk is sokat bírálták ezeket a kísérleteket -, és addig jobbították az alkalmazott módszereket, amíg a kiváltott hatás egyre gyengébb és gyengébb, és gyengébb lett, és végül teljesen elenyészett. Minden parapszichológus olyan kísérlet után áhítozik, amely megismételhető eredményekre vezet: újra meg újra végre lehet hajtani, és újra meg újra ugyanazokat a hatásokat váltja ki, még statisztikai értelemben is. Milliószámra futtatják az útvesztőben a patkányokat - mit is beszélek, ők emberekkel dolgoznak -, sokféle eljárást bevetnek, és bizonyos statisztikai valószínűséggel bizonyos hatásokat keltenek. Aztán legközelebb, amikor megpróbálják, már nem sikerül ugyanazt a hatást elérniük. És akkor jön egy ember, és azt mondja, hogy ebben a tekintetben nem is szabad elvárni, hogy egy kísérlet megismételhető eredményt hozzon! Hát ez volna a természettudomány?!
Ugyanez az ember egy új intézményről is beszélt, amikor leköszönt a parapszichológiai intézet igazgatói posztjáról, és azt is kijelentette: az egyik legfontosabb feladat, hogy a jövőben csakis azokat a diákokat szabad tovább képezni, akik majd egyre-másra hozzák az elfogadható szintű parapszichológiai kísérleti eredményeket, ugyanakkor nem szabad időt pocsékolni azokra a mindenre elszánt és érdeklődő diákokra, akik csak olykor-olykor állnak elő eredményekkel. Micsoda veszedelmes célkitűzés ez az oktatásban: egyedül arra tanítani a diákot, hogy sorozatosan produkálja az eredményeket, ahelyett hogy megtanítanánk rá, miként végezheti a kísérleteit tudományos tisztességgel!
Igazából csak azt kívánhatom mindannyiuknak: olyan helyre vezérelje Önöket a jó szerencse, ahol szabadon megőrizhetik tudományos tisztességüket, ahol elfoglalt pozíciójuk, az anyagi támogatás szükségessége vagy valami egyéb külső kényszer folytán nem kell majd föladniuk ezt a tisztességet! Kívánom Önöknek, hogy mindig maradjon meg ez a szabadságuk: a tudományos tisztesség szabadsága!
YinGu levelei Yanhoz
Kedves Yan!
Remélem, hogy szólíthatlak így! Bár személyesen nem találkoztunk eddig, mégis meg vagyok győződve arról, hogy kettőnk sorsát tereket áthidaló különleges energiamezők kapcsolják össze. Gondolom, te is éppen levelet fogalmazol, melyet egy élethosszig tartó barátság reményében így kezdtél: "Kedves Yin! Remélem, hogy ..."
Bizony, bizony! Azok a csodálatos szimmetriák! A jobbra kunkorodó ágak egyensúlyát biztosító balkanyaros bogak...
Külvilági vándorlásaim során látottak és belvilági kutakodásomban megtapasztaltak egyaránt azt mondják, hogy a saját fagyott csontvázuk kiálló szegletein időruhájukat szaggató univerzumok ellentétükkel tartják meg az eredet egyensúlyát.
A világűr tanulmányozását tűztem ki célul. Már felemelkedtem a felszínről. Az emberek apró hangyákká zsugorodtak. Bolygónk körül keringő földönkívüli űrhajók gyűrűjét hagyom el. Belsejükben az emberi csoportok céltalannak tűnő mozgásait tanulmányozzák. Sok képpel és ábrával díszített tanulmányokban magyarázzák meg a látottakat. És mindazt meg is értik, amit érteni szeretnének.
Elhagyom a Holdat, közelről símának tűnő felszínével. A felszínen sajtnak, a felszín alatt víznek nyoma sincs. Sőt! Még csak nem is üres belülről!
Most átugrom a kisbolygók ővét, felettük haladok el. Így nem veszítek gyorsulásomból. Kihasználom a Jupiter és a Szaturnusz kedvező helyzetét, s mint űrparittyából kidobott kisgolybó, már száguldok is a világegyetem más mélységei felé.
Ahogy így haladok egyre messzebb és messzebb, meg kell hogy állapítsam:
A világegyetem hatalmas és tele van ürességgel.
Szerintem ezt te sem látod másként, kedves Yan! Érzem, te is elindultál a nagy kalandra.
Jó utazást kívánok neked!
Testvéred:
Yin
info@flatterspace.org küldte
Egyszer egy jól keresö apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát. - Nos, mit gondolsz erről az útról? - Nagyon jó volt, apa! - Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? - Igen. - És mit láttál meg mindebből? - Azt, apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te és anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket. Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette: - Köszönöm apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.
Jelenetek Q golybó életéből
Előzetes helyett egy kis teremtődés-elmélet.
A nulladik nap
Amikor egyszer csak gondolt egyet, ráébredt arra, hogy megszületett. Úgy találta, hogy ez egy kezdet, egy amolyan másik, egy fordított vég. Aztán felismerve, hogy a kötél két vége egyforma, azt is kiokoskodta, hogy ez lehet akár a vég is, egy afféle másik, egy ellenkező irányú kezdet.
Aztán észrevette, hogy nincs is kötél. Akkor pedig talán nincsen sem vég, sem kezdet!
Vizsgálódott. Lett is eredménye. Meghasadt és a kialakult két időlénye, két folyam, mely önnön irányaiba örvényelve tovarohan. Megteremtve az anyagot és saját képére formálva azt tombol boldogan. Örvényei húzzák és taszítják szétszakadt valóját. Csillagvilágként sűrűsödik és meghasad.
Ez lett a nulladik nap. A nap, mikor megyszületett a minden és szikrázón kettévált, hogy előjeles csodája egyszer parányokat teremjen Nap és Hold alatt. Világ és Antivilág találkozik benne a horizonton, hol minden egy helyben járva megpihen a fagyott időben, hol a világ két természete külön maradhat egymástól elrekesztve. Különzárva, de együtt várva a pillanatra, hogy egy pille szárnya egyensúlyából kibillentse, hogy gondolhasson egy merészet és kiálthassa:
- Hajrá gyerekek, ez itt az enyészet, jöjjön hát egy újrakezdet!
( g :)
Előre szólok
Q golybó, mint mindenki más a világegyetemben, egyik pillanatról a másikra előbukkant, aztán a maga valójában tündökölt egy darabig, végül pedig sokak sorsában osztozva eltűnt a porondról. Egyesek véleménye szerint világra jövetele után hoszzasan fürdőzött a lét folyamában. Mások észre sem vették, olyan gyorsan bekövetkezett újbóli elmúlása. Hasonszőrű társai teljesen normálisnak látták pályafutását. Ő maga pedig kevesellte a rá kiszabott időt. Ebbéli véleményét a lét és nemlét hossza között megfigyelhető durva aránytalanságra alapozta. Kisgolybónk felbukkanása, élete és elmúlása nem különbözött megannyi más golybóétól. Tulajdonságaiban mindenben megfelelt egy átlagos golybó leírásának. Kizárólag a véletlenen múlott, hogy éppen ő lett a főszereplő. Ha valaki hasonlóságot vél felfedezni az elbeszélésekben leírtak és az általa hitt valóság között, azt arra kérjük, hogy tanulmányozza a párhuzamos világegyetemekkel foglalkozó elméleteket. Én magam pedig kijelentem, hogy a következőkben leírtak máshol estek meg, máshol zajlanak és máshol fognak megvalósulni.
( g :)
Visszaszámlálás
20 Sziporkázó álomként, villámok és tüzijáték között fogant meg benne. 19 Elégedettség töltötte el és örömtől sugárzott arca. 18 Megváltozott, különlegessé vált a világban. 17 A többiek gondoskodóan hunyorogtak felé. 16 Anyagcseréje, belső áramai megváltoztak. 15 A hígan áramló anyagot embrióvá gyúrta át teste. 14 Egy csöppség fejlődését ügyelte minden porcikája. 13 Belsejében osztódó boldogságával gondolatai is összefonódtak. 12 A fejlődő golybócska örömteli fájdalmat okozott. 11 A növekedés folyamatos változásokkal járt a magzat testében is. 10 Az ezer és ezer köztük feszülő kötés fokozatosan oldódott. 09 Gondolataik különváltak. 08 Méretének növekedése teherré vált szülője számára. 07 Saját élményei világították be világosuló elméjét. 06 Teste felkészült a szétválásra. 05 Teste felkészült a kilökődésre. 04 A tér körülötte hullámozni kezdett. 03 Járat nyílt a meghittség melegéből a messzi idegenbe. 02 A vibrálás kifelé tolta az ismeretlen felé. 01 Hivogatóan várta kint a neki rendelt sors. 00 Hidegtől megráncosodott bőrrel kezdte el pályafutását.
( g :)
A kvadratikus álom (talán a huszonharmadik fejezet)
Nagyon jól eső érzés volt: Teli talppal ülni egy alapzaton. Sarkaim is voltak, méghozzá nyolc. Sarkaimat élek kötötték össze. Átlókat és felezőket rendelhettem hozzájuk. A stabilitás nyugalma az eddig lekötve tartott energiáimat is felszabadította. Létem taposómalmából kiszabadulva, melyet természetesnek vélt kötelező tevékenységek alkottak, egy új világ nyílott meg előttem. A hétköznapok közém és létem közé tolakodó gondjai, mesterségesen teremtett akadályai nem léteztek többé. Egy boldog kocka lettem. Rokonaim rosszallóan pislogtak rám a távolból. Figyelmeztetően mutogattak a mamámnak, hogy nem lesz ez így jó. Mások morogtak, hogy mit képzel ez. Megint mások, a törvény szolgái és kiszolgálói lázas tevékenységbe kezdtek. Felhívták a médiákban a figyelmet, hogy a legújabb tudományos kutatások szerint a kockává vált golybók betegek és veszélyesek mind a haladásra, mind a társadalomra. Ezért mindent meg kell és meg is lehet tenni, hogy minél előbb visszanyerjék önmagukat és ismét hasznos tagjai legyenek társadalmunknak. Egyszercsak becsapódást éreztem. A talapzaton ülve jó célpontot nyújthattam a jancsárinak, aki eltalált. A szérum testembe lövellt. Éreztem, ahogy lapjaim középen domborúakká válnak, sarkaim visszahúzódnak és éleim kisimulnak. A felfedezett új összefüggések zavarossá váltak, mint a világ, ahová visszagurultam, mintegy a semmiből a semmibe. Ekkor felébredtem. Önkéntelenül abba az irányba néztem, amerre az álombeli talapzatot feltételeztem. De a nyugalom biztos és stabil pontját nem találtam. (Erről az álomról persze nem beszéltem senkinek, hiszen a legújabb tudományos kutatások szerint a kockává vált golybók betegek és veszélyesek mind a haladásra, mind a társadalomra.)
( g :)
A tényeknek nincs pártállása
A kutatás eredményességéhez kapcsolódó alapvető fontosságú követelmény a tények és eredmények objektív és a lehetőségekhez mérten minél pontosabb rögzítése.
A közönség tájékoztatása napjainkban sajnálatos módon többnyire a közönség butítását szolgálja. Kevés olyan műsor van, mely valódi értéket hordoz. A Kossuth rádióban hallható "Tetten ért szavak" tartozik ebbe a kategóriába.
Sok más műsor féligazságokkal és többféleképpen értelmezhető megállapításokkal nyugtatgatja és ámítja a társadalmat. Ez a módszer a fejekben olyan mértékű zűrzavart okoz, mely tömegeket késztet a gondolkodás feladására. Az értelmükben megnyomorított milliók a törvény által engedélyezett és nem engedélyezett kábítószerekhez menekülnek a kiúttalannak láttatott összevisszaság rémséges látványa elől. Az értelmetlen zagyvaság, mely minden oldalról elözönli őket, saját értelmi képességeikbe vetett hitüket pusztítja el. A kívülállóság, a feleslegesség és tehetetlenség érzetét kelti bennük és.gyakran öngyilkosságba hajszolja megfáradt lényüket.
Van-e megoldás? Létezik-e orvosság erre a láthatatlan kórra, mely erőseket és gyengéket, fiatalokat és öregeket egyaránt sorvaszt?
( g :)
A GDP értéke (Világ Bank)
GDP at purchaser's prices is the sum of gross value added by all resident producers in the economy plus any product taxes and minus any subsidies not included in the value of the products. It is calculated without making deductions for depreciation of fabricated assets or for depletion and degradation of natural resources. Data are in current U.S. dollars. Dollar figures for GDP are converted from domestic currencies using single year official exchange rates. For a few countries where the official exchange rate does not reflect the rate effectively applied to actual foreign exchange transactions, an alternative conversion factor is used.
Annual percentage growth rate of GDP at market prices based on constant local currency. Aggregates are based on constant 2000 U.S. dollars. GDP is the sum of gross value added by all resident producers in the economy plus any product taxes and minus any subsidies not included in the value of the products. It is calculated without making deductions for depreciation of fabricated assets or for depletion and degradation of natural resources.
Az atomerőmű az első ötéves tervet jól teljesítette. Szolgáltatta a nép pénzén befogott energiát a nép hasznára a népnek.
Igazgatója, Iván, a haza nagyja, a sikeres teljesítmény növelés elismeréseként Lenin renddel dicsőül meg és nyugdíjba vonul.
Az atomerőmű a második ötéves tervet jól teljesítette. Szolgáltatta a nép pénzén befogott energiát a nép hasznára a népnek. Új igazgatója sikeresen növelte újabb 115 %-al a teljesítményt.
Lenin rend a munka hősének, Ivánnak, az generál direktornak, akinek gondolataitól szinte felizzott az erőmű környéke. Lánglelkű szolgánk csodáló tekintetek között hagyja el irodáját és boldogan foglalja el helyét a Szövetség élő hőseinek járó székek egyikében.
Az atomerőmű a harmadik ötéves tervet jól teljesítette. Szolgáltatta a nép pénzén befogott energiát a nép hasznára a népnek. Új igazgatója sikeresen növelte ismét újabb 115 %-al a teljesítményt.
Az előzmények dicső folytatójaként a párt legfelső vezetése dicsérete jeléül nyugalomba vonulásakor a legmagyobb kitüntetést adta Ivánnak, aki a nép őszinte híveként a legjobbat akarta sorstársainak.
Az atomerőmű meg csak szolgáltatta a nép pénzén befogott energiát a nép hasznára a népnek. Új igazgatói, újabb és újabb Ivanok, még sikeresen növelték újabb és újabb 115 %-okkal a teljesítményt. Majd a megérdemelt Lenin rendjeikkel bevonultak a Szojuz földi Walhallájába.
Most az erőművön volt a sor. Egy hirtelen gondolattól felizzott, burkolatát szétvetette a beleszorult szovjet tenniakarás és posztumusz hősök számtalan garmadáját adományozta a peresztrojkának.
Vajon az atomerőmű (Paks), mely a nép pénzén befogott energiát a mások hasznára a nép zsigerelésével szolgáltatja, kitől kap majd elismerést, miután hősivé változtatja az őt körbevevő ország rászabott mohácsát viselő népét ? (mely nép az Úr dicsőségét és kegyelmét is megismerve már nem vágyik evilági hivságokra)
Az érdekegyeztetés reformja keretében a kormány a Gazdasági, valamint a Munkaügyi Tanács létrehozásán túl a bérek (keresetek?) emelésének korlátait is el akarta fogadtatni a munkaadók és a munkavállalókszervezeteivel. Ez utóbbi diktátum nem kis vihart kavart, aminek a hátterét igyekeznek szerzőink megvilágítani.
"Az évi átlagos reálkereset-növekedés üteme a várható bruttó hazai termék (GDP) reálnövekedési ütemének 50 százalékával legyen megegyező. Amenynyiben év közben az adatok alapján valószínűsíthető, hogy a GDP, illetve a reálkereset növekedésének üteme el fog térni a várhatóként figyelembe vett növekedési ütem mértékétől, bármelyik fél kezdeményezheti az eredeti megállapodás korrekcióját."
Ez volt az a mondat, amelyen kis híján megfeneklett az érdekegyeztetés mindenki által bírált rendszerének átszervezése. A kormány ragaszkodott ehhez a passzushoz, mondván, bármiféle megállapodást csomagban ír csak alá, míg a munkavállalók mereven elzárkóztak mindenféle aláírástól. A munkaadók leszögezték: ez a passzus nem írható alá, kidolgozatlan, további tárgyalásokat kell róla folytatni. Vajon nem tették-e volna okosabban, ha megegyeznek a kormányzattal és elfogadják e feltételeket? Figyelemre méltó érvekkel ösztönözte erre őket a szociális tárca illetékes államtitkára is:
"A kormány gazdaságpolitikájának alapköve - indokolta Ôry Csaba államtitkár a fenti állítást -, hogy a béreknek csak alacsonyabb ütemben szabad gyarapodni, mint ahogyan az ország gazdasága fejlődik. Tekintettel azokra a kötelezettségekre, fejlesztési és beruházási igényekre, amelyek előttünk állnak, a következő időszakra a gazdasági növekedés fele fordítható csak bérekre, és e gazdaság növekedését legjobban a bruttó hazai termék (GDP) mutató fejezi ki."
Az elvvel, miszerint a bérek és jövedelmek fejlődésének összhangban kell lenniük a gazdaság teljesítőképességével, senki nem vitatkozik. A kérdés, amelyet a következőkben boncolni kívánunk az, vajon a GDP-mutató alkalmas-e ezen összefüggés megjelenítésére.
Fogalmi kérdések
Az a munkaadói álláspont, amely az idézett mutatóról általában, és 50 százalékos mértékéről különösen, azt állítja, hogy nem kellően kidolgozott, sok érvvel védhető. Hiszen a mutató legelső bejelentésekor Stumpf István miniszter középtávú bérmegállapodásról beszélt, míg az idézett passzus már keresetekről szól. A keresetek kategóriája sokkal tágabb, mint a béreké, hiszen az alapbéren kívül egy sor más tényezőt is magában foglal. Ôry Csaba államtitkár az előbb említett indokló mondatban jövedelempolitikáról, sőt családi jövedelmekről beszélt. Aligha kell bizonyítani, hogy a családi jövedelemnek mind a bérek, mind a keresetek csak egy részét teszik ki.
Orbán Viktor miniszterelnök az adott gondolattal kapcsolatban a fogyasztás és felhalmozás arányát említette, mondván: a megtermelt többlet fele juthat fogyasztásra, hiszen másik fele a felhalmozásra kell. A fogyasztás és felhalmozás aránya, bár statisztikailag kapcsolódik természetesen a bérek és keresetek kérdéséhez, jóval tágabb gazdasági összefüggés, mintsem hogy erre leegyszerűsíthető lenne.
(Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az 1950-es évek elején, amikor a fogyasztást igen alacsony szintre szorították, "nem ettük meg az aranytojást tojó tyúkot", a nemzeti jövedelemből a fogyasztás mintegy 67-68 százalékot, míg a felhalmozás 32-33 százalékot tett ki. A '80-as évek második felében, amikor a beruházások hihetetlenül alacsony szintre csökkentek, és némi túlzással még az amortizációt is elfogyasztottuk, a fogyasztásfelhalmozás aránya 80:20-ra csökkent. A nemzetközi szakirodalom ezt az arányt a 75:25 körüli értéknél tartja ideálisnak, bár kétségtelenül kimutatható szórás ezen érték körül, és az is kétségtelen, hogy - miként említettük - a fogyasztás/felhalmozás aránya a legkevésbé sem egyenlő a GDP és a bérek arányával.)
Nem kevésbé vitatható az az állítás, hogy gazdaságunk jelen helyzetében a GDP lenne a legalkalmasabb mérőszám. Ebben a cikkben nem lehet részletesen kitérni azokra a szakmai vitákra, amelyek a GDP-vel, annak tartalmával és mérési pontosságával kapcsolatban a szakirodalomban mindennaposak. Még így is fel kell azonban figyelni arra, hogy például a magyar külkereskedelmi mérleg domináns tényezője lett az elmúlt évben a vámszabad területeken folyó termelés, illetve a nemzetközi vállalatok magyarországi termelésének elszámolása. (Ezek többlete csökkentette le az egyébként tisztán magyar vállalatok külkereskedelmének számottevő deficitjét.) A GDP-ben azonban nincs benne a külföldi szereplők Magyarországról származó jövedelme (miként nem szerepel a hazai szereplők külföldről származó jövedelme sem). Ha e tényezők egyenlegével módosítjuk a GDP-t (hazai össztermék), akkor a GNP-t, azaz a Gross National Income (nemzeti össztermék) mutatóját kapjuk. Elvileg elképzelhető, hogy mai helyzetünkben egy ilyen mutató pontosabban tükrözné a gazdaság fejlődését, mint önmagában a GDP.
Anélkül, hogy itt és most a mutatók tartalmának részletes elméleti elemzését kifejtenénk, kimondható: nem egyszerűen számítási, statisztikai vagy technikai kérdés, hogy a GDP, mint mutató, bizonyíthatóan nem felel meg arra a célra, amire a kormány alkalmazni kívánja. Ha a vezetői megnyilatkozások egyértelműnek tekintették azt, hogy a béreket (kereseteket vagy jövedelmeket) a gazdaság fejlődésével kell arányosítani, akkor igencsak kérdéses, hogy vajon a GDP a gazdaság fejlődését fejezi-e ki. Számtalan olyan eset ismeretes akár Magyarország gazdaságtörténetéből is, amikor a GDP növekedett ugyan, de valós gazdasági fejlődésről aligha beszélhettünk. Különösen kérdéses a GDP ilyen felhasználhatósága akkor, ha azokkal a "jóléti mutatókkal" kötjük össze, amelyek fókuszában az emberek számára egyértelműen a kereset áll, és amelyek az esetek jelentős részében az átlagpolgár tapasztalatai szerint is elszakadnak a gazdasági fejlődéstől. (Aligha éli meg fejlődésnek bárki, ha jövedelmének immár néhány százalékát autópályadíjra kényszerül költeni, holott a fizető autópálya magánfenntartója jövedelmeivel, így az autópályadíjjal növeli a GDP-t. Hasonló példák sora hosszan lenne folytatható.)
Mi mennyi? (Első közelítés)
Túl a fogalmi tisztázatlanságokon, amelyek természetesen módfelett károsak egy stabilnak szánt középtávú bérmegállapodás megalapozásához, nem kevésbé kérdéses a kormány elképzelése szerinti 50 százalék sem.
Első megközelítésben azt mondhatnánk, hogy ez a szakszervezetek gondját megmagyarázza, hiszen ők feltehetőleg keveslik ezt a mértéket, de miért nem egyeznek bele a munkaadók az 50 százalékba, hiszen ha a bérek és a keresetek szintje alacsony, ez javítja a versenyképességet. Nos, bár elképzelhető, hogy van a gazdaságban időszak, amikor ez az összefüggés így nyersen érvényes, sőt, megengedhető, hogy amennyiben egy gazdaságban alapvetően bérinfláció nehezíti a gazdaság egészséges működését, akkor nincs is más megoldás, mint a bérek növekedésének visszafogása. Azonban a mai magyar gazdaságban ez az összefüggés kevéssé mutatható ki. Sőt, előrebocsátjuk, hogy a bérek túlzottan alacsony szinten tartása a hazai vállalkozások profitabilitását és versenyképességét rontja azáltal, hogy az alacsonyabb kiáramló jövedelem miatt a hazai kereslet túl alacsony lesz, s ez mind közvetlenül, mind közvetetten negatívan hat vissza a gazdaság hatékonyságára. Ahhoz, hogy ezt belássuk, érdemes a statisztikát közelebbről is szemügyre venni.
Mi mennyi? (Második megközelítés)
Az 1. számú táblázat a magyar gazdaság néhány statisztikai adatát tartalmazza 1990-97 között. Az adatokból látható, hogy a GDP folyó áron 1997 év végéig 2080 milliárd forintról 8541 milliárd forintra, azaz 410 százalékkal nőtt. Figyelemre méltó körülmény, hogy e számsor összegyűjtése nem kis nehézségeket okozott, tekintettel arra, hogy a különböző KSH-évkönyvekben különböző adatok szerepelnek 1990-96 közötti értékként. Ezért a számításban a fellelhető legnagyobb és legkisebb érték számtani közepét szerepeltetjük, és meggyőződésünk, hogy hoszszabb idő átlagában - és a 8 év ebben a tekintetben már hoszszabb időszak - a torzítások kiegyenlítődnek. Látható azonban, hogy nehézséget fog okozni a mutató pontos megállapítása és konszenzusos elfogadása akkor, amikor egy január 1-jével életbe lépő, folyó évi bérkorrekció bázisának tekintjük, annál is inkább, mert 1997-es adatokat publikálva még nem találtunk, így a KSH adta meg telefonos érdeklődésünkre, az 1998-as adatokat azonban március közepén még a KSH sem tudta pontosan megadni.
Az 1. számú tábla ezen sorából számítható a második, illetve harmadik sor, az éves láncindex, illetve a GDP halmozott növekedése, az 1990-es 2080 milliárd forintot 100-nak tekintve. Természetesen a GDP folyó áras változása még meglehetősen félrevezető adat, és a kormányzati előterjesztés is "reálnövekedési ütemről" beszél, nézzük meg tehát, hogyan alakult az infláció az adott időszakban (ezt mutatja a táblázat 4. és 5. sora).
Láthatjuk, hogy az infláció növekedése éveken keresztül rendre meghaladta a nominál GDP-növekedést, miként ezt a 6. sorban találhatjuk, ha az inflációval korrigált GDP-t tekintjük számítási alapnak.
A 7. sor mutatja az alkalmazásban állók bruttó évi átlagkeresetét az adott időszakban.
Reálérték-számítás
Az inflációval korrigálva láthatjuk, hogy GDP reálértéken számítva nem nőtt, hanem csökkent 1990-92 között, majd ezt követően is csak kismértékben növekedett, és 1997-re is a '90-es bázis 90 százalékát érte el. Ugyanezen időszak alatt, miként a tábla következő sorai mutatják, az alkalmazásban állók évi bruttó átlagkeresete 161 351 forintról 687 240 forintra nőtt, és a nettó átlagkereset is jelentősen, 121 296 forintról 457 740 forintra gyarapodott. Fontos természetesen a kereseti adatok reálértékének számítása, nemcsak azért, mert a kormányzati előterjesztés a reálkeresetről szól, hanem azért is, mert viszonylag jelentős infláció mellett a nominális növekedés csak nagyon keveset mond. A növekedés számítása reálértékben azt mutatja, hogy (bár évenként eltérő mértékben, de) a növekedés pozitív előjelű, halmozottan, az átlagkereset az 1990. évi értéknek csak 82,87 százaléka. És még azt is hozzátehetjük, hogy nincs kimutatható korreláció a reál GDP növekedése és a reálkeresetek növekedése között. Ez azt mutatja, hogy miközben a reál GDP halmozottan 90 százalék, 1990-hez viszonyítva a reálkeresetek csak 83 százalékot tesznek ki, tehát a bérek ebben az időszakban a GDP csökkenésénél is jobban csökkentek. Ilyen módon elvileg azt mondhatnánk, hogy a kormányzati előterjesztés az eddiginél jobb alkupozíciót teremt a szakszervezeteknek, hiszen mindenképpen jobb lenne a helyzetük, mint a vizsgált elmúlt 8 évben.
Nem ugyanez a végkövetkeztetés adódik azonban, ha évről évre a GDP felével módosítjuk a kereseteket. (Lásd 13. sor.) Azt látjuk ugyanis, hogy folyó áron számítva a módosítások után a keresetek a GDP felével módosítva csak 254 944 forintra (kerekítve 255 000 forintra) nőttek volna a tényleges 457 740 forinthoz képest. Így tehát mégsem lehetnének elégedettek a munkavállalók, ha már az elmúlt időszakban is ez a rendszer működött volna.
Nemzetgazdasági szinten azonban még egy nagyon fontos összefüggést figyelembe kell venni, ha a bérek és a GDP viszonyát kívánjuk meghatározni. Ezeket az adatokat tartalmazza a 2. számú táblázat.
A táblázatból látható, hogy 1990-ben még az összlakosság fele vett részt a társadalmi munkamegosztásban, 1997-ben már csak 36 százaléka. E változásnak, ha vannak is demográfiai elemei, alapvetően a munkanélküliségben találjuk az okát, míg 1990-ben a munkaképes korú népesség négyötödének volt munkahelye, 1997-ben már csak háromötödének. Sokszor idézett adat, hogy 1990-ben 1 dolgozó nagyjából még 1 fő eltartásáról gondoskodott, 1997-ben már önmagán kívül 1,72 fő eltartásának terhét kellett viselnie közvetlenül, avagy közvetve, a társadalmi újraelosztó rendszeren keresztül. A 7. sor azt mutatja, hogy 1990-ben 1 dolgozó fő az általa megtermelt GDP-nek 30 százalékával rendelkezett sajátjaként, 1997-ben már csak kevesebb mint 20 százalékával.
Egy adatsor van, amely folyamatos növekedést mutat, és így bizonyos értelemben társadalmi méretekben termelékenység növekedését jelző mutatónak tekinthető, ez az 1 dolgozó által megtermelt GDP (lásd 6. sor). Miként a korábbi adatokból láthattuk, a GDP értéke ugyan csökken, azonban gyorsabb ütemben csökkent a dolgozók száma, ilyen módon az 1 dolgozó által megtermelt GDP évről évre növekedett (és ezért is csökkent a GDP-n belül a nettó kereset aránya). Más megfogalmazásban ez nem egyéb, mint hogy társadalmi-gazdasági folyamataink eredményeképpen a dolgozók az általuk megtermelt GDP mind kisebb arányát kapják kézhez. Mindez végső soron közelíti egymáshoz a munkavállalói és munkaadói érdekeket, hiszen a csökkenő reálkereset a piac szűküléséhez vezet.
A fogyasztáscsökkenés rejtett dimenziói
A makrogazdasági mutatók és összefüggések - amint láttuk - önmagukban is sok mindent megmutatnak (miközben persze sok mindent rejtve hagynak) a termelés és a fogyasztás alakulásainak összefüggéseiből. Ezeknek az összefüggéseknek a pontos nyomon követését különösen megnehezítik az inflációs trendek, hiszen inflációs adataink makrogazdasági szinten elsősorban átlagosítva állnak rendelkezésre, míg a valóságban különböző csoportok különböző fogyasztási szerkezete különböző áremelkedési ütemekkel szembesül.
Vannak azonban más olyan összefüggések is, amelyek a fogyasztók közérzetét erősen befolyásolják, és egyben a vállalkozók piacát az elmondottakhoz képest is tovább szűkítik. Itt elsősorban olyan áremelkedési tényezőkre kell gondolni, amelyek általában nem szerepelnek a fogyasztói kosárban, ugyanakkor a lakosság számára kiadásokkal járnak. A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni, hogy az 1990-et megelőző időszakban a fővárosban nem kellett szemétdíjat fizetni, minimális volt a csatornadíj, ismeretlen volt a súlyadó, összehasonlíthatatlanul alacsonyabbak voltak az illetékek, többnyire ismeretlen volt - bár a törvényi lehetősége már '88-tól fennállt - a helyi adók teljes rendszere, alig valahol kellett fizetni a parkolásért, vagy például ismeretlen volt a telefonálásban a kapcsolási díj, és névleges volt csak a vonal díja. Ezek a kiadások, jóllehet sem az adózási, sem az inflációs statisztikákban nem jelennek meg, nem kis mértékben - adott esetben jó néhány százalékponttal - csökkentik a lakosság által fogyasztásra költhető diszponíbilis jövedelemhányadot.
A felsorolt összefüggések ismeretében szűk látókörű lenne az a munkaadói megközelítés, amely kizárólag az alacsony bérek, alacsony bérnövekedés, alacsony termelési költségek összefüggésből indulna ki. E mellé az összefüggés mellé fel kell sorakoztatni az alacsony bérek és szűkülő fogyasztás, az alacsony bérek és munkaminőségi versenyképesség hiánya, az alacsony bérek és kieső társadalmi összhaszon összefüggéseit.
Munkaadói alkupozíció
Munkaadói oldalról tehát olyan bérmegállapodás támogatható, amely a bérek növekedését a termelékenység növekedésével kapcsolja össze oly módon, hogy a termelékenység növekedésének valahány százaléka lehet az éves bérfejlesztés alapja. A kormányzati elképzelésekkel egybehangzóan szerencsésebb, ha ezek az összefüggések és megállapodások nem egy-egy évre szólnak, ilyenkor ugyanis elkerülhetetlenül nem a valós gazdasági összefüggések adják a megállapodás lényegét, hanem az egyes csoportok pillanatnyilag eltérő alkupozíciója. Hosszabb távra e hatások kiegyenlíthetők és stabilabban köthető valós gazdasági folyamatokhoz a bérek és keresetek fejlesztése. Megfelelő előzetes egyeztetések bázisán várható el, hogy a munkaadók is belássák, melyik az a bérszint, amely fölé pillanatnyi előnyök érdekében sem érdemes menniük (béremelésük ugyanis inflációba gyűrűzik át), és a munkavállalók is megérthetik, milyen valós korlátai vannak a bérfejlesztésnek. Azt, hogy ennek a többéves megállapodásnak szerencsés mérőszáma-e a GDP, az elmondottak alapján erős kétkedéssel fogadjuk, de természetesen nem zárható ki, miként az sem, hogy megfelelő háttérszámításokkal megtalálható egy olyan egyensúlyi pont, legyen az 50 százalék vagy ettől eltérő érték, amely a közjót leginkább szolgálja.
a Budapest Klub Alapítvány munkatársa
dr. Szirmai Péter
a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének társelnöke
1. táblázat
Demográfiai és gazdasági adatok
Év
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1. Népesség összesen adott év január 1-jén
1000 fő
10374,8
10354,8
10337,2
10310,2
10277,0
10245,6
10212,3
10174,4
2. Munkavállalási korú népesség
1000 fő
5956,8
5997,4
6031,4
6056,5
6071,6
6082,0
6080,7
6144,8
3. Akik dolgoztak
1000 fő
5227,2
5052,3
4534,1
4089,9
3881,8
3793,2
3743,7
3782,0
4. Dolgozók aránya a népesség összességében
%
50,38
48,79
43,86
39,66
37,77
37,02
36,65
36,64
5. Dolgozók aránya a munkavállalási korú
népességben
%
80,49
77,84
70,32
63,84
60,95
59,78
59,45
58,77
6. Egy dolgozó főre jutó eltartottak száma
fő
1,98
2,04
2,27
2,52
2,64
2,70
2,72
2,72
7. Egy dolgozó által megtermelt GDP
Ft
397956
472873
609271
861977
1122623
1464172
1834976
2291148
8. A nettó átlagkereset az egy fő által
megtermelt GDP-ben
%
30,47
32,85
30,78
25,61
24,63
21,21
19,97
19,97
2. táblázat
GDP és kereseti adatok
Év
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1. A bruttó nemzeti össztermék, azaz a GDP
Mrd Ft
2080,2
2389,1
2762,5
3525,4
4357,8
5553,9
6869,6
8541,4
2. A GDP változása az előző évihez viszonyítva
%
121,06
114,84
115,62
127,61
123,6
127,44
123,68
124,33
3. A GDP változása halmozva
%
100
114,84
132,77
169,43
209,42
266,89
330,09
410,40
4. A fogyasztói árindex változása (infláció)
%
128,9
135,5
123,0
122,5
118,8
128,2
123,6
118,3
5. A fogyasztói árindex halmozva
%
100
135,5
166,05
203,41
241,65
309,79
382,91
452,98
6. A GDP "reálérték" változása
%
100
85,06
79,95
83,29
86,66
86,15
86,20
90,60
7. Alkalmazásban állók évi bruttó átlagkeresete
Ft
161351
215208
267528
326076
399708
466800
562044
687240
8. Alkalmazásban állók évi nettó átlagkeresete
Ft
121296
155376
187536
220764
276588
310692
366528
457740
9. A bruttó átlagkereset "reál" változása
évenként
%
98,60
94,81
98,04
96,08
105,38
87,59
95,38
105,4
10. A bruttó átlagkereset halmozva
%
100
94,81
92,95
89,30
94,11
82,43
78,62
82,87
11. A GDP változásának fele
%
10,53
7,42
7,81
13,80
11,80
13,72
11,84
12,12
12. A nettó átlagkereset alakulása évente a GDP
felével módosítva
Ft
121296
130296
167510
212628
246814
314535
347477
411097
13. A nettó átlagkereset 1990-től folyamatosan a
GDP felével módosítva
Ft
121296
130296
140472
159857
178720
203240
227304
254944
Forrás: A Munkaadó Lapja, V. évfolyam 5. szám
Ghandi
George Orwell
TŰNŐDÉS GANDHIRÓL Forrás: Terebess Ázsia E-Tár
A szenteket mindig bűnösnek kellene tekinteni, amíg ártatlanságuk be nem bizonyosodik, bár természetesen nem lehet minden esetben ugyanazzal a mércével mérni őket. Gandhi esetében a következő kérdéseket tennénk föl szívesen: milyen mértékben sarkallta a hiúság - annak tudata, hogy szerény, meztelen öregemberként ül az imagyékényén, és merő szellemi erejével birodalmakat rázkódtat meg -, s mennyit engedett az elveiből, amikor foglalkozni kezdett a politikával, annak ellenére, hogy az természeténél fogva elválaszthatatlan az erőszaktól és a csalástól? Hogy biztos választ adhassunk, roppant tüzetesen meg kellene vizsgálnunk Gandhi tetteit és írásait, mert egész élete valamifajta zarándokút volt, amelynek során jelentőséget kapott miden cselekedet. De ez a húszas évekkel záruló, félbemaradt Önéletrajz olyan bizonyíték, amely erősen Gandhi javára szól, főképp, hogy életének ahogy ő mondaná - meg nem tisztult szakaszát tárgyalja, s emlékezetünkbe idézi, hogy a szentben vagy a majdnem szentben fölöttébb eszes, rátermett ember lakott, aki, ha úgy dönt, ragyogó pályát futhatott volna be mint ügyvéd, hivatalnok, esetleg mint üzletember is.
Emlékszem, hogy az idő tájt, amikor az Önéletrajz (Az igazsággal való próbálkozásaim története) először napvilágot látott, én egy indiai újság egy nyomott lapjain olvastam a bevezető fejezeteket. Kedvező benyomást tettek rám, Gandhi személye viszont, legalábbis akkor, nem. A nevéhez társuló dolgok - a háziszőttes ruha, "a lélek erői", a vegetarianizmus - nem vonzottak, és középkorias programja nyilvánvalóan nem volt életképes egy elmaradott, éhező, túlnépesedett országban. Szemet szúrt az is, ahogy az angolok kihasználták, illetve azt hitték, hogy kihasználják. Szigorú értelemben, mint nacionalista, ellenségük volt, de minthogy válságról válságra az erőszak megakadályozásáért lépett föl - márpedig ez, brit szemszögből nézve, azonos volt mindennemű hathatós cselekvés megakadályozásával -, nyugodtan tekinthettek rá úgy, mint "a mi emberünkre". Magánbeszélgetésekben ezt néha cinikusan be is vallották. Hasonlóan gondolkodtak róla az indiai milliomosok is. Gandhi bűnbánatra szólította fel őket, s így természetesen jobban kedvelték, mint a szocialistákat és a kommunistákat, akik alkalomadtán a pénzüket is elvették volna. Kétséges, hogy hosszabb távon mennyire megbízhatóak az efféle számítgatások; Gandhi maga mondja, hogy "a megtévesztők végül is saját magukat tévesztik meg"; mindenesetre azt, hogy majdnem mindíg szelíden bántak vele, részben annak is köszönhette, hogy hasznosnak vélték. Igazából csupán olyankor dühödtek meg rá a brit konzervatívok, amikor, mint 1942-ben, voltaképp egy másik hódító ellen akarta fordítani az erőszakmentesség politikáját.
De még ekkor is tanúja voltam, hogy a brit tisztségviselők, akik félig mulatva, félig rosszallóan emlegetik Gandhit, őszintén kedvelik és csodálják is a maguk módján. Soha senki nem állította róla, hogy korrupt vagy közönségesen becsvágyó, vagy hogy bármely cselekedetére a félelem vagy a rossz szándék indította volna. A Gandhi-szabású emberek megítélésében ösztönösen is magasabb mércét alkalmazunk, így aztán egyik-másik erénye szinte észrevétlen marad. Például még önéletrajzából is kiderül, hogy természet adta fizikai bátorsága egészen kivételes volt; halálának körülményei később ugyanerre világítottak rá, hiszen minden olyan közéleti embert, aki valamennyire is félti a bőrét, gondosabban őriztek volna. Ugyancsak hiányzott belőle az a mániákus gyanakvás, amelyről E. M. Forster joggal mondja Út Indiába című regényében, hogy éppolyan megrögzött bűne az indiaiaknak, mint az angoloknak a képmutatás. Bár kétségtelenül éles szemmel fedezte föl az őszintétlenség jeleit, úgy látszik, ha csak lehetett, hitt a másik ember cselekedeteinek jóhiszeműségében, s abban, hogy mindenkinek van egy jobbik énje, melyen át hozzá lehet férni. Noha szegény középosztálybeli családból jött, és eléggé hátrányos helyzetből indult pályáján, külső megjelenése pedig alighanem jelentéktelen volt, mindig mentes maradt az irigységtől és a kisebbrendűségi érzéstől. Amikor Dél-Afrikában először találkozott a bőrszín szerinti megkülönböztetéssel, annak is a legrosszabb formájával, inkább csak elképedt. Még akkor is, amikor lényegében a bőrszínek háborúját vívta, képtelen volt faj vagy státus szerint besorolni az embereket. A tartományi kormányzó, a gyapotmilliomos, az éhhalál szélén tengődő dravida kuli, a brit közkatona mind egyenlő ember volt a szemében, akihez nagyjából ugyanúgy kell közeledni. Feltűnő, hogy még a lehető legrosszabb viszonyok között is, mint Dél-Afrikában, amikor sokak szemében ellenszenvessé vált mint az indiai közösség védelmezője, megmaradtak mellette az európai barátok.
A folytatásos közlés kedvéért rövid részletekben megírt önéletrajz nem irodalmi mestermű, de éppen azért hatásos, mert gyakran szól hétköznapi dolgokról. Nem árt, ha felidézzük; hogy Gandhiban indulásakor a fiatal indiai diákok normális becsvágya dolgozott, és csak fokozatosan, olykor nem is egészen a saját jószántából tett szert szélsőséges nézeteire. Érdekes megtudnunk, hogy egy időben keménykalapot viselt, táncórákat vett, franciául és latinul tanult, fölment az Eiffel-toronyba, s még a hegedűtanulással is megpróbálkozott - mindezt azzal a szándékkal, hogy olyan alaposan sajátítsa el az európai kultúrát, ahogy csak lehet. Nem tartozott ama szentek közé, akiket gyermekkoruktól fogva megkülönböztet másoktól hihetetlen jámborságuk, de azok közé sem, akik az érzéki züllés évei után fordulnak el a világtól. Mindenestül meggyónja ifjúkori vétkeiket de igazából nincs sok, amit meggyónhatna. A könyv címoldalán fénykép látható mindazokról a tárgyakról, amelyek Gandhinak halálakor a tulajdonában voltak. Az egész holmit be lehetne szerezni öt fontért, és Gandhi bűnei, legalábbis testi bűnei, körülbelül ugyanígy festenének egy halomban. Néhány szál cigaretta, néhány falat hús, néhány anna, amit gyerekkorában csent el a szolgálótól, két látogatás egy bordélyban (mindkétszer sikerült úgy távoznia, hogy "nem csinált semmit"), egy alig-alig elkerült botlás plymouthi szállásadónőjével, egy dühroham - körülbelül ennyi az egész kollekció. Szinte már gyermekkorától megvolt benne a mélységes komolyság, az inkább etikai, mint vallásos szemlélet, de körülbelül harmincéves koráig nemigen tudta pontosan, merre tartson. A vegetarianizmus volt első olyan megnyilvánulása, mely nagyjából közéletinek mondható. Kevésbé hétköznapi jellemvonásai mögött is ott érezzük őseinek sorát, a megállapodott, középosztálybeli kereskedőembereket. Sejthetően még az után is, hogy fölhagyott személyes becsvágyával, találékony és energikus ügyvéd maradt, aki mindig vigyáz, nehogy elszaladjanak a költségek, ért a bizottságosdihoz, és fáradhatatlanul hajszolja az előfizetőket. Hallatlanul összetett személyiségében mégse találni szinte semmit, amire biztonsággal rámondhatnánk, hogy rossz, és meggyőződésem szerint még Gandhi legelszántabb ellenségei sem tagadnák, hogy érdekes és szokatlan ember volt, aki gazdagabbá tette a világot pusztán azzal, hogy élt. Hogy mindezen túl szeretetre méltó ember volt-e, és hogy tanításaival sokat érnek-e azok, akik nem fogadják el tételeinek alapját, a vallásos hitet -, abban sohasem voltam egészen biztos.
Az utóbbi években divat volt úgy beszélni Gandhiról, mint aki nemcsak hogy rokonszenvezik a nyugati baloldallal, hanem éppenséggel annak része. Kiváltképp az anarchisták és a pacifisták nyilvánították a magukénak, mert csak arra figyeltek föl, hogy Gandhi ellenzi a központosítást meg az állami erőszakot, de nem törődtek tantételeinek nem e világi, antihumanista oldalával. Azt hiszem, tudomásul kell vennünk: Gandhi tanításai nem férnek össze azzal a meggyőződéssel, hogy minden dolgok mértéke az ember, s azzal a törekvésünkkel sem, hogy érdemes legyen élni ezen a földön, mert csak ez az egy földünk van. Gandhi tételeinek csak akkor van értelme számunkra, ha feltételezzük Isten létezését, s azt, hogy a kézzelfogható tárgyak világa olyan illúzió, amelytől meg kell szabadulnunk. Érdemes szemügyre venni, milyen rendszabályokat rótt ki magára Gandhi - bár ahhoz talán nem ragaszkodott, hogy minden követője minden egyes részletet betartson -, mit tartott nélkülözhetetlennek, ha valaki akár Istent, akár az emberiséget kívánta szolgálni. Először is: nem szabad húst enni, és hacsak lehetséges, semmilyen állati eredetű táplálékot. (Gandhinak orvosi tanácsra meg kellett alkudnia a tej ügyében, de a jelek szerint ezt a bűnbe való visszaesésnek érezte.) Tilos a szesz, tilos a dohány, tilos a fűszer és minden más ízesítő, még a növényi eredetűek is, az étel ugyanis nem önmagáért fogyasztandó, hanem csakis az erő megőrzése végett. Másodszor, ha egy mód van rá: tilos a nemi érintkezés. Ha kénytelenségből mégis sor kerül rá, annak célja csakis a gyermeknemzés lehet, nyilván nem túl sűrűn, Gandhi különben harmincas éveinek közepén fogadalmat tett a bráhmacsárjá-ra, ami nem csupán a teljes önmegtartóztatást jelenti, hanem a nemi vágy kioltását is. Ez az állapot, úgy fest, nehezen érhető el speciális étrend és gyakori böjtölés nélkül. A tejivás egyebek közt azért veszélyes, mert alkalmas a nemi vágy fölélesztésére. Végül - és ez sarkalatos pont -, ha valaki a Jót keresi, nem szabad szoros barátságokat kötnie, s egyáltalán, bárkit kizárólagosan szeretnie.
A szoros barátságok Gandhi szerint azért veszélyesek, mert "a barátok visszahatnak egymásra", s a baráti hűség könnyen rossz cselekedetekre indítja az embert. Ehhez nem is férhet kétség. Ráadásul, ha az ember Istent vagy az emberiség egészét akarja szeretni, akkor nem tüntethet ki szeretetével egyedi személyeket. Ez megint csak igaz, és megmutatja azt a pontot, ahol a humanista és a vallásos szemlélet kibékíthetetlenné válik. A hétköznapi ember számára a szeretet értelmetlen, ha nem azt jelenti, hogy némely embereket jobban szeretünk másoknál. Az önéletrajzból nem bizonyosodhatunk meg arról, hogy Gandhi lelkiismeretlenül bánt-e feleségével és gyermekeivel, de az legalább kiderül, hogy háromszor is inkább hagyta volna meghalni feleségét vagy gyermekét, semmint hogy orvosi javallatra állati eredetű ételt adjon nekik. Igaz ugyan, hogy a fenyegető halál egyik alkalommal sem következett be, s hogy Gandhi - bár tudtommal erőteljes morális nyomást fejtett ki az ellenkező irányban - mindig megadta a betegnek az esélyt, hogy az életben maradást válassza a bűn árán; mégis, ha csupán rajta múlik, megtiltotta volna az állati eredetű táplálék fogyasztását, nem törődvén a kockázattal. Kell, hogy legyen - mondja - valamiféle határ abban, hogy mit vagyunk hajlandók elkövetni az életben maradásért, és ez a határ az üres csirkelevesen jóval innen húzódik. Ez a magatartás talán nemes, viszont abban az értelemben, amelyet gondolom - a legtöbb ember e szónak tulajdonít: embertelen. Emberi mivoltunk lényege az, hogy nem keressük a tökélyt, hogy néha igenis hajlandók vagyunk lojalitásból bűnt elkövetni, hogy nem fokozzuk az aszkézist addig a pontig, ahol már lehetetlenné teszi a baráti érintkezést, és fel vagyunk készülve arra, hogy az élet végül is legyőz és megtör bennünket, mert ez a szükségszerű ára annak, hogy szeretetünket más emberi egyedekhez fűzzük. Semmi kétség, az alkohol, a dohány és a hasonlók mind olyan dolgok, melyek a szent számára kerülendők, ám a szentség is olyasmi, amit az emberi lénynek el kell kerülnie. Minderre azonnal kívánkozik a riposzt, de óvakodjunk attól, hogy kimondjuk. Ebben a jógiktól hemzsegő korban túlságosan könnyen feltételezik, hogy a "lelki függetlenség" nemcsak hogy jobb a földi élet teljes elfogadásánál, de a hétköznapi ember is csupán azért utasítja el, mert túl nehéznek találja: más szóval, az átlagember nem egyéb, mint félresikerült szent. Kétlem, hogy ez igaz volna. Sokan őszintén nem kívánnak szentté válni, és némelyek, akik elérik vagy céljuknak tartják a szentséget, valószínűleg soha nem is éreztek túlzott kísértést, hogy megőrizzék emberi mivoltukat. Ha feltárnánk a "lelki függetlenség" pszichikai gyökereit, meggyőződésem szerint azt találnánk, hogy a fő indíték az élet kínjától való megszabadulás vágya, és főképpen a menekvés a szeretettől, ez ugyanis akár szexuális, akár nem szexuális természetű, bizony kemény munka. Még sincs szükség rá, hogy most azt fontolgassuk, melyik a "magasabb rendű": a nem e világi vagy a humanisztikus eszmény. A lényeg az, hogy a kettő nem fér meg egymással. Választanunk kell Isten és az Ember között, és mindenki, aki "radikális", aki "haladó", a legszelídebb liberálistól a legszélsőségesebb anarchistáig, lényegében az Embert választja.
Gandhi pacifizmusát azonban némileg el lehet különíteni más tanításaitól. Bár vallásos az indítéka, Gandhi állítása szerint egyszersmind körülírható eljárás is, olyan módszer, amely alkalmas a kívánatos politikai eredmények elérésére. Gandhi magatartása különbözött a legtöbb nyugati pacifistáétól. A Szátjágraha, melyet először Dél-Afrikában formált ki, valamiféle erőszakmentes hadviselési mód volt, amellyel az ellenség legyőzhető anélkül, hogy megsebeznénk, hogy gyűlöletet éreznénk vagy keltenénk másokban. Hozzátartozik a polgári engedetlenség, a sztrájk, a vonat elé fekvés, rendőrrohamok elviselése úgy, hogy nem futunk el, és nem ütünk vissza, és hasonlók. Gandhi ellenezte, hogy a Szátjágrahá-t "passzív ellenállás"-nak fordítsák: gudzsaráti nyelven, ha jól sejtem, ez a szó "szilárdan vallott igazság"-ot jelent. Fiatalkorában, a búr háborúban Gandhi szanitéc volt a brit oldalon, s készséggel vállalta volna ugyanezt a szolgálatot az 1914-18-as háborúban is. S még azután is, hogy teljességgel lemondott az erőszakról, elég őszinte volt ahhoz, hogy lássa: háborús időben általában szükséges az állásfoglalás valamelyik oldalon. Nem fogadta el - sőt, minthogy egész politikai létének középpontjában a nemzeti függetlenségi harc állott, nem tudta elfogadni - azt a terméketlen és nem is őszinte irányzatot, mely úgy tesz, mintha minden háborúban pontosan ugyanolyan volna mindkét fél, s nem számítana, ki lesz a győztes. S eltérően a legtöbb nyugati pacifistától, nem volt a kínos kérdések elkerülésének szakértője. A legutóbbi háború kapcsán minden pacifista világosan szembesült a kérdéssel: "Mi lesz a zsidókkal? Hajlandó vagy végignézni, hogy kiirtják őket? És ha nem, szerinted hogyan kellene megmenteni őket anélkül, hogy fegyverekhez nyúlnánk?" Meg kell mondanom, hogy soha egyetlen nyugati pacifistától nem hallottam őszinte választ erre a kérdésre; hallottam viszont rengeteg köntörfalazást, többnyire a "te is közéjük tartozol" válfajból. De történetesen úgy alakult, hogy 1938-ban Gandhitól is kérdeztek valami hasonlót, és válaszát följegyezte Louis Fischer, a Gandhi and Stalin (Gandhi és Sztálin) című könyvében. Fischer szerint Gandhi úgy vélte, a német zsidóknak kollektív öngyilkosságot kellene elkövetniük, ez ugyanis "ráébresztené a világot és Németország népét Hitler kegyetlenségére". A háború után igazolva látta magát: a zsidókat így is megölték, akkor pedig meghalhattak volna kifejezésteljesen is. Az a benyomásunk, hogy ez a szemlélet még olyan lelkes csodálóját is mellbe vágta, mint Fischer, de Gandhi egyszerűen csak őszinte volt. Aki nem hajlandó mások életét elvenni, annak gyakran föl kell készülnie arra, hogy más módon vesznek oda emberéletek. Amikor 1942-ben a japán invázió elleni passzív ellenállásra buzdított, nem habozott beismerni, hogy ez esetleg több millió életbe kerül.
Mindazonáltal okkal hihetjük, hogy Gandhi, aki mégiscsak 1869-ben született, nem értette meg a totalitarizmus természetét, s mindent a brit kormányzat elleni harcának szemszögéből látott. Itt nem az a fontos, hogy az angolok elnézően bántak vele, hanem inkább az, hogy mindig sikerült nyilvánossághoz jutnia. Mint előbb idézett kijelentéséből látható, a "világ felébresztésében", márpedig ez csak akkor lehetséges, ha a világnak alkalma van meghallani, amit mondunk. Nehéz elképzelnünk, hogyan érvényesültek volna Gandhi módszerei olyan országban, ahol a rezsim ellenzői eltűnnek az éjszakában, és többé se hírük, se hamvuk. Szabad sajtó és gyülekezési jog nélkül nemcsak a külföldi közvéleményre nem lehet apellálni, de tömegmozgalmat se lehet létrehozni, vagy akár szándékunkat az ellenfél tudtára adni. Van-e Gandhi a mai Oroszországban? És ha van, mit érhet el? Az orosz tömegek csak akkor gyakorolhatnák a polgári engedetlenséget, ha egy időben mindenkinek eszébe jutna ugyanaz a gondolat, sőt, amennyire az ukrán éhínség történetéből megítélhető, még ez sem változtatna a dolgokon. Ám fogadjuk el, hogy az erőszakmentes ellenállás hathatós lehet saját kormányunkkal vagy egy megszálló hatalommal szemben; ha így van is, hogyan lehet nemzetközi méretekben alkalmazni? Gandhinak a legutóbbi háborúról tett, egymásnak ellentmondó nyilatkozatai mintha arról tanúskodnának, hogy átérezte ennek a bonyolultságát. Ha a külpolitikára alkalmazzuk, a pacifizmus nem lehet többé pacifista, vagy pedig sorozatos engedmények tételévé fajul. Továbbá: komolyan kétségessé válik az a feltételezés, amely olyan jól szolgálta Gandhit, amikor egyénekkel volt dolga, tudniillik hogy valamennyire minden emberhez megtalálhatjuk az utat, egy-egy nagylelkű gesztusra mindenki válaszolni tud. Ha például őrültekkel van dolgunk, ez nem feltétlenül igaz. Mert akkor ez lesz a kérdés: Ki az épelméjű? Épelméjű volt-e Hitler? Nem lehetséges-e, hogy egy egész kultúra elmebetegnek minősül egy másik kultúra értékrendje szerint? És ha egyáltalán fölbecsülhetjük egész nemzetek érzelmeit, van-e látható kapcsolat a nagylelkű tett és a baráti válasz között? Szerepet játszik-e a hála a nemzetközi politikában?
Ezeket és a rokon kérdéseket meg kell vitatni, de sürgősen, abban a néhány esztendőben, ami még hátravan, mielőtt valaki megnyomná a gombot, és fölrepülne a rakéta. Kétséges, hogy a civilizáció kibír-e még egy nagy háborút, és legalábbis meggondolni való, hogy nem az erőszakmentességben rejlik-e a kiút. Gandhi érdeme, hogy bármikor kész volt őszintén megfontolni az előbb felsoroltakhoz hasonló kérdéseket; és csakugyan, a legtöbb ilyen kérdés taglalása meg is található számlálatlan újságcikkének valamelyikében. Úgy rémlik, sok olyan dolog volt, amit Gandhi nem értett meg, de olyan egy sem, aminek kimondásától vagy átgondolásától félt volna. Sohasem tudtam mélyebb rokonszenvet érezni Gandhi iránt, de nem merném állítani, hogy politikai gondolkodóként alapjában tévedett volna, és azt sem hiszem, hogy kudarc volt az élete. Amikor meggyilkolták, furcsa módon sok követőjéből kitört a jajkiáltás: Gandhi megélte még, hogy művét romokban lássa, mert Indiában az a polgárháború dúlt, amelyről mindig is sejteni lehetett, hogy együtt jár majd a hatalomátvétellel. Gandhi azonban nem a hindu-muzulmán viszály elsimításának szentelte életét. Fő politikai célját, a brit uralom békés megszüntetését, végül is elérte. Mint rendesen, a fontos tények itt is keresztezik egymást. Egyfelől, az angolok harc nélkül távoztak Indiából, s ezt csakugyan nagyon kevés megfigyelő jósolta volna meg - kivéve az eseményt megelőző körülbelül egy évben. Másfelől, ezt a munkáspárti kormány hajtotta végre, és bizonyos, hogy egy konzervatív kormány, főleg Churchill vezetésével, másképp cselekedett volna. De: ha 1945-re a közvélemény tetemes része már az indiai függetlenség pártján állt, mennyiben volt ez Gandhi személyes hatásának köszönhető? És ha megeshet, hogy India és Nagy-Britannia között végül is kialakul a tisztességes, baráti viszony, annak nem az lesz-e részben az oka, hogy a harcát makacsul és gyűlölet nélkül végigvivő Gandhi megtisztította a politikai légkört? Nagyságát már az is jelzi, hogy az emberben egyáltalán felötlenek ilyen kérdések. Másban is támadhat, nemcsak bennem, valamifajta esztétikai ellenszenv Gandhi iránt, vissza lehet utasítani a szentségét bizonygató állításokat (ő maga, mellesleg, sohasem formált jogot ilyesmire), elutasíthatjuk továbbá a szentséget mint eszményt, s ezért úgy vélhetjük; Gandhi fő céljai reakciósak és embertelenek, de ha egyszerűen mint politikust tekintjük, és összehasonlítjuk korának többi vezető politikusával - kiderül, hogy mennyire tiszta érzetet hagyott maga után!