A magyar költészet egyik főalakja, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője, az internacionalista szocializmus költői megfogalmazásának egyik példamutatója és vezéralakja. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. Életének rövid harminckét éve alatt sorsa nélkülözés, üldöztetés és meg nem értés volt. Rettegett az őt belülről fenyegető őrülettel határos látomásaitól és világát kívülről fenyegető pusztító önkényuralmi törekvésektől. Élete végső napjaiban is remekműveket írt, feladta a reményt nem hitt többé a jóban, elkeseredett égre kiáltó tettel - öngyilkossággal - fejezte be az életet.

Proletariárnak született, a munkásosztály élményvilágát hozta gyermekkorából. Az eltűnt apa és a korán halt mosónő anya árvája megtapasztalja az országban uralkodó jövőtlenséget, megéli proletárnyomor után a paraszti nyomort. Alulról ismerte meg a várost is, a falut is, és úgy emelkedett fel a szellem egyre magasabb rétegeibe, hogy számára nem volt ellentét népi és urbánus között. A kor irodalmában a város és vidék között megjelenített ellentét helyett az ő költészete a népet egységben kezeli:"az utca és a föld fiá"-nak tudja magát.