József Attila (1905 - 1937)

A magyar költészet egyik főalakja, a XX. század uralkodó eszméinek világviszonylatban is nagy jelentőségű lírai kifejezője, az internacionalista szocializmus költői megfogalmazásának egyik példamutatója és vezéralakja. Jelentősége a nemzetközi irodalomban semmivel sem kisebb, mint Bartóké a zenében. Életének rövid harminckét éve alatt sorsa nélkülözés, üldöztetés és meg nem értés volt. Rettegett az őt belülről fenyegető őrülettel határos látomásaitól és világát kívülről fenyegető pusztító önkényuralmi törekvésektől. Élete végső napjaiban is remekműveket írt, feladta a reményt nem hitt többé a jóban, elkeseredett égre kiáltó tettel - öngyilkossággal - fejezte be az életet.

Proletariárnak született, a munkásosztály élményvilágát hozta gyermekkorából. Az eltűnt apa és a korán halt mosónő anya árvája megtapasztalja az országban uralkodó jövőtlenséget, megéli proletárnyomor után a paraszti nyomort. Alulról ismerte meg a várost is, a falut is, és úgy emelkedett fel a szellem egyre magasabb rétegeibe, hogy számára nem volt ellentét népi és urbánus között. A kor irodalmában a város és vidék között megjelenített ellentét helyett az ő költészete a népet egységben kezeli:"az utca és a föld fiá"-nak tudja magát.

 

A Bűn (1935. aug)

 


Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
      de jól érzem magam.
Csak az zavar e semmiben,
      mért nincs bűnöm, ha van.
 


Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
      De bármit gondolok,
az én bűnöm valami más.
      Tán együgyű dolog.
 


Mint fösvény eltünt aranyát,
      e bűnt keresem én;
elhagytam érte egy anyát,
      bár szivem nem kemény.
 


És meg is lelem egy napon
      az erény hősein;
s hogy gyónjak, kávézni hivom
      meg ismerőseim.
 


Elmondom: Öltem. Nem tudom
      kit, talán az apám -
elnéztem, amint vére folyt
      egy alvadt éjszakán.
 


Késsel szúrtam. Nem szinezem,
      hisz emberek vagyunk
s mint megdöföttek, hirtelen
      majd mi is lerogyunk.
 


Elmondom. S várom (várni kell),
      ki fut, hogy dolga van;
megnézem, ki tünődik el;
      ki retteg boldogan.
 


És észreveszek valakit,
      ki szemmel, melegen
jelez, csak ennyit: Vannak itt
      s te nem vagy idegen...
 


Ám lehet, bűnöm gyermekes
      és együgyű nagyon.
Akkor a világ kicsi lesz
      s én játszani hagyom.
 


Én istent nem hiszek s ha van,
      ne fáradjon velem;
majd én föloldozom magam;
     ki él, segít nekem.


 


 

Tudod, hogy nincs bocsánat

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
 
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
 
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
 
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
 
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
 
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
 
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
 
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
 
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
 
1937. július-augusztus